Ez a maraton, mint a legtöbb dolog az életemben úgy kezdődött, hogy jó lesz! És végül is jó lett!

Amikor jelentkeztem Futniszép márka nagykövetnek döntöttem el, hogy ha bekerülök a csapatba, akkor én bizony lefutom még egyszer a maratont. Mert végülis milyen jól hangzik, hogy márka nagykövetként Badacsonyban maratont futok. Aztán jött a nagy ijedelem, mikor tényleg bekerültem a csapatba, hogy hát azért na, ezt lehet, hogy jobban át kellet volna gondolnom. De nem volt vissza út. pedig iszonyat sok akadályt állítottam fel magamnak. Februárban komolyan elgondolkodtam, hogy egyszerűen visszamondom, mert akkor annyira távolinak tűnt. De egy telefon hívás mindent megváltoztatott. Addig is futottam, de onnantól elkezdtem tudatosan erre a versenyre készülni. Tudom, kicsit későn. Aztán márciusban beteg lettem, ami 3 hétre kivett a futásból. Akkor megint elgondolkodtam, hogy ezt nagyon nem kéne. De azon is túllendültem. Aztán áprilisban felhívtam végre a visszér klinikát, ahol olyan gyorsan megműtöttek, hogy mire kettőt pislogtam, már bekötött lábakkal feküdtem itthon. Akkor azért nem tudtam futni. De szerencsére itt csak 1 hetet vesztettem, aztán mehetett, ami a csövön és az időmben kifért. Aztán közeledett az UB és nagyon úgy tűnt, hogy idén nem leszek ott, de végül mégiscsak ott voltam. És hála a szuper csapatnak megengedték, hogy egybe fussak egy hosszút! Életem legtanulságosabb edző/verseny futása volt. Itt rengeteget tanultam. Mert meleg volt, onnan indultam, ahonnan Badacsonyból, dombról le és fel és a frissítés megtervezése sem sikerült túl jól, szóval volt mit összeraknom. Aztán a gyereknek születésnapja volt, ami teljesen felborította a felkészülésemet, arról ne is beszéljünk, hogy suliban is utolsó vizsgák egyikét ekkor csináltam. És bár fizikailag keveset készültem, fejben nagyon sokat. Minden este megnéztem az útvonalat. Megnéztem a frissítő pontokat. Tudtam, hol vannak az emelkedők és melyik fog fájni. De még így is szükség volt egy kis fejben helyre tételre.Semmit nem tudtam, csak azt, hogy meg tudom csinálni! Ez olyan bizonyossággal volt bennem, mint eddig semmi, soha. Tudatosan étkeztem és mentem aludni esténként. Akkor is ettem, mikor nem voltam éhes és szem előtt tartottam az elmúlt egy évben tanultakat és a lehető legtöbb valódi ételt ettem. És eljött a verseny. Előző este a kedvenc szállásomon voltunk már barátnőmmel. Élveztük a hely hangulatát és készültünk a másnapra. Ha valaki valaha egy hangulatos szállást keres szívből ajánlom őket (Bacchus Apartman Badacsony).

Egy csoda ez a hely. Csak azt bántam, hogy nem maradtunk még egy napot! Isteni reggeli után futás volt a helyszínre, mert bemelegítést tartottam a kicsiknek. Aztán a helyszínen kiderült, hogy ha már ott vagyunk, akkor azt a 400 métert fussuk  is le velük. Ez így a 42 kilométer előtt pont jól jött, de úgy szép az élet ha zajlik. Aztán megtartottunk még egy bemelegítést a félmaraton és marton indulóknak, aztán kezdődött. Barátnőmmel azon tanakodtam, hogy vajon mi lenne a jó zene választás nekem, mikor szembe jutott Lubics Szilvi, aki az UB-n 4 órás Ákos koncertet hallgatott. Nekem Ákos nem a kedvencem, de a spotifyon gyorsan találtam 4 órás best of Take That-et. Elindítottam és elkezdődött: Today is good be a greatest day of our life, vagyis a mai nap egy jó nap életünk legszebb napjára. És tényleg így is lett. Azt hiszem ritkán élem meg azt, hogy nem gondolkodom, de most annyira vitt a zene és  a lendület, hogy nem gondolkodtam, csak menetem, futottam és megéltem a pillanatot. Volt, hogy nem is hallottam, mit mond a Strava, csak 2 kilométerrel később tudatosult, hogy kimaradt valami. A fele jól ment, de tudtam, hogy a második kör kritikus lesz. Szerencsére messze volt a befutó, így gyorsan túllendültem ezen a holtponton. 32 kilométerig nagyon éltem a versenyt, aztán jött a tényleges holt pont. Vagyis a felkészülés hiánya, mert elkezdett mindenem is fájni. De leginkább a  térdem. Mivel tudtam, hogy a vállaim fáji fognak, így azokat betapaszoltattam, de a térdeimre nem gondoltam. Az utolsó 4,5 kilométer iszonyat volt. Ahogy barátnőmnek mondtam hangüzenetben az volt maga a földi pokol! Nem tudom, honnan és hogyan szedtem össze minden erőmet. Az utolsó 4, 5 kilométer olyan volt a végtelen történet maga. Úgy érzetem a megváltó cél sose jön el. Aztán ráfordultam, arra az útra, ahonnan már csak 1,5 kilométer volt. Sose volt még 1,5 kilométer ilyen hosszú. Volt egy kép bennem, hogy a befutónál elsírom magam és mikor megláttam barátnőmet a cél előtt, pont ez történt! 5 óra 14 perc futás után egyszerűen elsírtam magam. Egyszerre volt hihetetlen és fantasztikus élmény! Hihetetlen volt, mert azt hittem, hogy soha többé nem lesz ilyen, és fantasztikus volt, mert újból átélni ezt az élményt valami elképesztő. Kitaláltam, végigvittem, megcsináltam! Emlékszem a rajt előtt volt egy pillanat, mikor felnézem magam elé és azt mondtam, kész vagyok, mehetek, csináljuk! És akkor ott a célban tudtam, hogy megcsináltam!

Badacsony maraton! Életem élménye! És bár rosszabb idővel futottam mint Amszterdamban, de az élmény 1000x jobb volt! És ezért mentem, egy jó maratoni élményért! És ezt megkaptam. És hogy mikor lesz a követező? Valahol a 18 kilométer környékén megfogadtam, hogy nagyon vonzó az  New York maraton, de azt hiszem nekem ebből ennyi elég. Ez alatt a 42 kilométer alatt jóban lettem magammal és szeretném ezt az élményt így megtartani! Szóval letettem a lantot, de csak a maratonit. Mert tudom, hogy sok futós élmény vár még rám!