Elég! Tényleg tök elegem van a tini írogatásból, mert tuti, hogy valami félremegy!

Én nem azt mondom, hogy nincs meg annak a varázsa, mikor két ember chatel egymással, de valljuk be nem mindegy, hogy aki ír, hogyan fogalmaz és az sem, hogy  aki olvassa milyen lelki állapotban van. Három évvel ezelőtt, még írtam is róla Ghosting címmel, aki egyik napról a másikra eltűnt. Na most 3 évvel később a Facebook társkeresőjén bejelölt, hogy barátkozni szeretne velem. Velem?! Na gondoltam, akkor ezt most tuti tegyük a helyére. Nem akartam tőle az ég világon semmit, csak megtudni mégis mi történt 3 évvel ezelőtt. Küldtem neki egy üzenetet, hogy miért is szeretne velem barátkozni? Válasz: gondolom szexért! Na ez aztán elindította bennem a lavinát és úgy ahogy volt ráborítottam a vele kapcsolatos összes fájdalmamat. Szegény, elkezdett szabadkozni és kiderült, hogy 3 éve ő úgy gondolta, hogy én kiadtam az útját, én meg úgy gondoltam, hogy ő volt az, aki se szó se beszéd soha többet nem jelentkezett. Még kicsit meg is sajnáltam, mert annyira szabadkozott, hogy ő azt nem úgy gondolta! Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy én offoltam őt. Három évvel ezelőtt a következő volt ez a mondat, amit írtam: „Én nem szeretném még a holnapi napot is ennek a méltatlan hülyeségnek szentelni! Jó éjt!” Na, ő ebből gondolta azt, hogy itt a vége fuss el véle. Amit valójában írtam, hogy holnap erről a marhaságról már nem akarok beszélni (volt egy vita közöttünk). De ennyi! Csak annyit, hogy nem akarom ezt átvinni a következő napra! És ebből lett egy eltűnés! De most komolyan? Tudom, az én hibám, kommunikálhattam volna jobban. Mindig eszembe jut barátnőm férje: „ Az a bajod, hogy szarul kommunikálsz!” Hát ez most már tuti! Ugyanis  még egyszer megtörtént ez velem. Időközben elkezdtem ismerkedni egy másik férfival. Viszonylag sokáig ment a csit-csat végül egyszer csak felhívott. Tetszett amiket írt és nagyon tetszett a hangja! Ő maga talán annyira nem, bár pont az ilyen típusú férfiakat szeretem, nem túl magas, barna haj, barna szomorú szem. Ezeket onnan tudom, hogy egyszer csak sikerült találkoznunk! Egyszer! Találkozásunk másnapján én egy perui szertartáson vettem részt, aminek végeztével felhívtam, de nem vette fel. Ez tök oké, viszont sem nem hívott vissza, sem nem írt. Nálam ez divatosan szólva hatalmas red flag! Nem tudok elképzelni olyan szituációt, amibe egy rövid üzenet nem fér bele! Másnap reggel persze írt, de az már csak olaj volt a tűzre. Azon a napon viszonylag sok üzenet váltásunk volt, viszont egyszer sem jutott eszébe felhívni! Egyszer sem! Nem is értettem! Majd nap végén annyit írtam: „Viszont ezt a tini írogatást én befejeztem. Aranyos, de nagyon sok energiát vesz el!” Amire a válasz: „Szép estét! Jó életet!” Meglepődtem, de az egész napos vergős után ez volt az a pont, amikor elengedtem ezt a dologot. Mert amit én amit tulajdonképpen írtam, az az, hogy elegem van ebből az írogatós buziskodásból, már bocsánat és inkább ha van ebben még bármi azt telefonon beszélném meg! Tuuuuuudom, szar a kommunikációm! De lehet nekem is rossz napon és lehetek néha én a lány a kapcsolatban! Vagy nem és akkor ez van, hogy amikor azt mondom, hogy elegem van az írogatásból, akkor a férfi azt hiszi, hogy ezzel mindennek vége! Végülis jó lerázós szöveg, mert ha két férfinál működött, akkor többnél is működhet. Majd ha úgy alakul kipróbálom!

Írogatás! Őszintén sose szerettem. Öt üzenet váltás az, ami nekem még kényelmes, de hamár hosszabb, akkor inkább beszéljünk telefonon. 45 éves leszek idén, lassan romlik a szemem is! Nem akarok a 13 éves fiamhoz hasonlítani, aki a barátaival csetelget! Olyan jó lenne végre megélni azt a kapcsolatba, hogy a másik felhív, hogy beszélgetünk, hogy ő is hív és nem csak én. Hogy beszélgetünk! Hiszen ez az alapja egy kapcsolatnak. Szerintem!

Azt már megszoktam, hogy az Ultra Balaton minden évben már, de idén tényleg nagyon, nagyon más volt!

Idén végre azzal a csapattal futottam, akikkel annyira nagyon szeretek futni! Remélem nem sértődik meg senki, mert eddig minden  csapattal szerettem futni, de van ez a csapat, akik mind egytől egyig a szívembe íródtak. Tíz fős csapat nevezésünk volt és sajnos csapatunk  tizedik lába hiányzott és valahogy úgy voltunk vele, hogy akárki, bárki ne legyen, így kilencen álltunk rajthoz idén. Aztán a történeten volt még egy ki csavar, mert az egyik csapattagunk lesérült és sokat nem tudott futni. Bár itt jelzem, hogy nagyon szuper volt, amit végül kihozott magából. Volt egy kis riadalom, de a tavalyi Berlin maratonon annyira belendültem, hogy simán bevállaltam 40 km-t. A dolog szépséghibája, hogy mire az UB jött már „némileg” vesztettem a lendületből, de úgy voltam vele 4x10 km az sima ügy! Hát persze! Rajtunk a tavalyihoz hasonlóan, hajnalban volt, egészen pontosan 02:05-kor! És bár ez tényleg korán van, de megbeszéltük, hogy ez azért jó, mert így korán is végzünk és fogunk tudni aludni! Ahogy tavaly is a korai rajt miatt, nem követtük az elején egymást, hanem az első váltópontra mentünk, hogy tudjunk még valamennyit aludni. Na már ott elkezdődött a kaland. A GPS levitt a fő útról és egy mellék úton vitt a váltópont felé. Igen ám, de ez az út erdő, mező mellett vitt végig, amivel csak annyi volt a baj, hogy ott nyuszi, hopp egy bambi, hopp még egy és egy macska, amiben végül megegyeztünk, hogy róka volt. Szóval hajnali 3 fele kódoroltunk a sötétben gyök kettővel, hogy ha bambi netán mégis úgy döntene, hogy kilép elénk, akkor is meg tudjak állni az autóval. Nagy nehezen, de leginkább lassan eljutottunk az első váltó pontra, legalább is a GPS mutatta, hogy megérkeztünk, de semmi nem volt még kirakva. Mondták, hogy ilyen előfordulhat, de nem hittük el, pedig így volt. Kerestünk végül egy utcát, ahol le tudtunk parkolni. Ott állt egy busz, gondoltam ez biztos valami buszmegálló, akkor ez pont jó lesz. Kocsi üresbe, fűtés be és bedobtuk a hétmérföldes szunyát! Az ébresztő előtt felébredtem és mikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy ez bizony nem buszmegálló, hanem vasútállomás!

Ezért mondjuk nagyon hálásak voltunk, mert így legalább normál körülmények között el tudtunk intézni reggeli dolgainkat. Ezúton is hála és köszönet a Vasútállomásnak érte. Összeszedtük magunkat és irány a váltás. Az UB-n az első szakasz szerintem mindenkinek maga a csoda, örülünk, hogy itt lehetünk. És tényleg ilyen volt, annyival kiegészítve, hogy megbántam mikor azt mondtam, hogy nekem bárhol jó futni. Merthogy már az első szakaszom maga volt az emelkedő. És akkor még nem tudtam, de a végére realizáltam, hogy aznap bizony felszálltam arra bizonyos szopó rollerre és egész nem száguldoztam rajt, mert gyakorlatliga nem volt olyan szakaszom, amibe ne lett volna vagy sunyi vagy egészen durva emelkedő. Mondtam is, hogy jövőre lőjenek le, ha ilyet merek mondani! De még ezzel együtt is az elsőszakasz szuper volt. Szépen váltottuk egymást, majd az utolsó váltásnál két autó összeért. Megbeszéltük, hogy akkor menjünk el együtt enni és kávézni. Ami olyan jól sikerült, hogy a következő váltás necces volt. Barátnőm átült a másik kocsiba én pedig bartánőm férjével mentem, amikor is a GPS kiadott egy rövidebb utat. Na mondom oké, akkor sietünk és legfeljebb akkor én váltok, végülis mindegy mikor futom a másodikat. Aha! De amikor a GPS tud egy rövidebb utat, az nem mindig a legjobb választás! Így történt, hogy bementünk egy földes útra, ami egy idő után megszűnt és csak a fűben lévő nyomvonalon haladtunk. Ezzel még nem is volt baj, de egyszer csak azt mutatta a GPS, hogy menjünk balra, ami bevitt az erdőbe, de az elején egy viszonyleg nagy méretű és ismeretlen mélységű pocsolya volt. Ment a tanakodás, hogy mi legyen. Barátnőm férje végig azt mondta, hogy ne menjünk át rajta, mert ha beragadunk a Jó Isten se húz ki minket innen, főleg, mert mi magunk se tudtuk, hogy hol vagyunk! Kiszálltam, próbáltam megállapítani, hogy milyen mély lehet, nyilván fogalmam sem volt, majd kb kétszer még hátra tolattam, hogy én ezen akkor is átmegyek, de nem vezetek olyan jól és győzött az ész érv, így visszafordultunk és úgy mentünk tovább. Nyilván azt a váltást lekéstük. Szegény Gyurinak tovább is kellett futnia, mert a csajok sem értek oda. Hát ilyen egy UB! 😊 Barátnőmet felvettük és mentünk a második váltóponthoz. Útközben megbeszéltük, hogy a kedvenc hamburgeresünknél ki milyen, hamburgert kér. Mármint hogy én, mert kivételesen most én futottam át rajta. Barátnőm olyan cuki volt, mert úgy elaludt a kocsiban, hogy a nagy ajtó csapkodásra sem kelt fel! Az idő pedig  rém „cuki” volt, mert mire odaértünk orkán erejű szél volt. Isteni volt így elindulni! A második szakaszon egy darabig a part mellett futottam, ahol tényleg akkora szél volt, hogy azt se tudtam merre van az előre, ám mikor bekanyarodtunk a kis utcákba a szél eltűnt és fejbeb@szott a meleg! Na ott igazán végem volt, mert hosszú nadrágban és hosszúujjú felsőben futni a melegben azaz, ami igazán gyilkos! Nade felső le és fut tovább. Valahol félúton találkoztam Dórival, fotózkodtunk és futottam is tovább. Küldtem is barátnőmnek hangüzenetet, hogy milyen cukik, hogy ott voltak! Aztán a szakasz második felén beütött a szopóroller, megérkezett az emelkedő! Na ott mindenki volt aztán minden csak szép asszony nem! 😊 Befutottam, barátnőm férje váltott. Barátnőm megkérdezte, hogy láttam-e a hamburgerest, mondtam, hogy aztán semmit, nemhogy hamburgerest nem láttam. Aztán kiderült, hogy ahol Dórival találkoztam, az volt a hamburgeres. Beszélgettünk és fura volt, mert nem jött a hamburger illat. Megkérdeztem barátnőmet, hogy a hamburgerek hol vannak? Rám nézett és mosolygott. Kiderült, hogy elfelejtettek megállni, mert annyira a váltásomra koncentráltak! Nagyon nevettünk, mert még tényleg meg is beszéltük, hogy kinek milyen legyen. Befutott a férje, leváltották egymást és őt is megkérdeztem, hogy hol a hamburger és aranyosan csak pislogott, hogy milyen hamburger. Szerencsére vagy sem, a váltóponton volt egy csomó büfé és végül ott vettük meg a hamburgert, ami csak arra volt, jó, hogy csillapítsa az éhségünket, merthogy finomnak nem volt finom. Miután barátnőm végzett, bementünk apukámhoz enni és fürdeni. A fürdés jól esett, a kaja kevésbé és  itt éreztem, hogy ez qrvára fog fájni a végére, mert a térdeim nagyon elkezdtek fájni. Át is adtam a vezetést, mert azt éreztem, hogy ez most itt nekem nem megy. Ami tőlem nagy szó, egyrészt a beismerés, hogy ezt el kell engednem, a másik a megengedés, hogy más vezessen! Siófokon összeértük egymást és együtt fagyiztunk meg a Debreceni Kampusz váltó ponton betapaszoltattam a lábaim. Valami orvosi szakszóval megállapították, hogy mindkét lábom be van állva, gondoltam magamban most ár legalább ők is tudják, hogy teljesen bolond vagyok. Aki tapaszolt megkérdezte, hol futom a következőt. Mondtam neki, hogy azt nem tudom, de 19:28-ra oda kell érjek. 😊 És így is lett. De előtte még megálltunk egy közös fotóra, ami a magunk módján nagyon vicces volt! Kiderült, hogy a harmadik szakaszomon egy picivel több emelkedő van mint eddig volt! Hurrá gondoltam, amúgy is szuperek a lábaim. Aztán visszaszívtam, mikor jött egy lejtő, ahol a fájós térdeimmel próbáltam lefelé futni, de nem nagyon ment. Akkor mondta, hogy inkább fel mint le! Túléltem, de azt már nem tudtam elképzelni, hogyan lesz a vége. Barátnőmnek volt még egy váltása az enyém előtt. Végig mondta, hogy adjak le, de egyrészt nem akartam senkit ezzel terhelni, másrészt meg akartam nézni, hol vannak a határaim. Az utolsó váltásom az UB utolsó két szakasza. Ezt futottam tavaly is, így pontosan tudtam mi vár rám. Bizony egy baromi hosszú, szemét emelkedő, ami olyan 1,5-2 km hosszú. Már a váltópontra úgy mentem, hogy azt se tudtam, hogy lesz ez. Szerintem csak a hajam nem fájt. És nem tudom, hol van az emberbe ilyenkor az erő, de ott van. Mert azon az emelkedőn én végig futottam. Aztán mikor jött a lejtő, akkor végig anyáztam és könnybe lábad a szemem, mert annyira fájt lefelé futni.  A szakasz utolsó felében, pedig kértem anyut és a nagyszüleimet, hogy segítsenek és húzzanak, toljanak be a célba. És akkor olyat éreztem, mint még soha. Olyan volt, mintha két-két kéz körbe fogta volna a térdeimet és a fájdalom enyhült. Aztán a cél előtti emelkedő volt a kegyes halál és mikor megláttam a csippantós embert elsírtam magam, annyira örültem. Egyrészt örültem, hogy vége, másrészt örültem, hogy meg tudtam csinálni!

És tudom, hülyén hangzik, hogy ennyit szenvedtem egy verseny miatt. Biztos adhattam is volna le, de így volt jó. Meg akartam csinálni magamért és a csapatért. Ezért a csapatért még egyszer bevállalnám és futnék többet is! De légyszi ne kelljen! 😊 Jövőre a tizedik lábunk is jönni fog! Ez a csapat csupa szív emberekből áll, akikkel nem találkozunk csak egy évben egyszer, de valahogy, valamiért összekovácsolódtunk és olyanok vagyunk mint a krumpistészta, a végére összeállunk. Hajrá UB, jövőre újra találkozunk

Tőlem nem megszokott témát érintek, pedig ez is én vagyok és ez is hozzám tartozik.

Nem olyan rég felfedeztem egy dudort a lágyék részemen. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy ez biztosan lágyéksérv. Mivel sosem voltam műtve, így nehezen, de rávettem magam, hogy elmenjek egy sebészhez. Ahol kiderült, hogy ez nem sérv, hanem endometriális ciszta. Meg is beszéltük a műtét időpontját. A diagnózistól viszont teljesen besokkolódtam, ami következtében másnap 39 fokos lázam lett és nem is múlt el 3 napig. Mikor lázasan feküdtem és erre az egészre gondoltam, valahogy valami hiányzott. Egyszerűen azt érzetem, hogy oké, ez most van, de ez a műtét a problémát nem fogja megoldani, maximum annyit, hogy ami van, azt kiveszik. De amiért kérdésre, hogy miért lett ez nekem, azt biztosan nem oldja meg. Így összeszedtem magam és azokhoz az eszközökhöz nyúlva, amiket ismerek és hiszek, elindultam egy másik úton is. Így lett, hogy teljesen tudattalanul sikerült összehoznom egy Rapét, spirituális válasz terápiát, család állítást és holisztikus természet gyógyászt kicsit több mint egy hét alatt. Ezen a héten a lelkem kicsit túlterheltem, de mindegyik hozzá tett a teljes kép meglátásához. Az mindegyik alkalommal kijött, hogy ez nem egy hagyományos ciszta. Ja, igen, még voltam radiológusnál is, aki teljesen le volt döbbenve, hogy ez nekem most ebben a korban, szülés után jött ki. De visszakanyarodva, jól éreztem, hogy ez nem az a hagyományos ciszta. Abban is biztos voltam, hogy nem rossz és ezt, több oldalról is megerősítést nyert. A különböző terápiák rávilágítottak, hogy bizony a nőiességem nagyon is sérült. Ráláttam fiatal kori önmagamra, amikor még tele voltam önbizalommal. Talán túl nagy is volt az önbizalmam, mert mint kiderült ezzel volt, akit nagyon is megbántottam. Minden egyes terápia egy-egy puzzle darabka volt és azt nem merem állítani, hogy már látom a teljes képet, de sokkal több mindent mint eddig valaha. A természetgyógyász megkérdezte, hogy vesztettem-e el babát, amire azt mondtam, hogy nem. Amiről tudok, hogy egy terhességem volt és ebből egy gyerekem is született. Majd azt mondta, hogy van itt egy lélek, egy kislány, aki szeretne leszületni hozzám és én lélekben meg is egyeztem vele. És ekkor jött meg az, hogy világ életemben két gyermeket szerettem volna, de mikor képben elképzeletem magam, mindig csak egy gyermeket láttam, egy fiút. És azért, mert nem lett második gyermekem mindig is lelkiismeret furdalásom volt! De azt gondoltam, hogy egy gyereket fel tudok nevelni egyedül, úgy, hogy egészséges lelkű legyen, de szerintem két egészséges lelkű gyerek felneveléshez, két ember kell. Persze, most, hogy ezt leírtam eszembe jutott ellenpélda is. 😊 De ez az én hitrendszerem. Ismerem magam és két dolgot tudok, az egyik, hogy teljesen bolond voltam, amikor várandós voltam, a másik pedig, hogy egyszerre csak egy felé tudok figyelni. És az, hogy Márkót jól neveljem, komoly feladat nekem és abszolút teljes figyelmet kíván. Visszanézve pontosan tudom, hogy kivel tudtam volna még gyereket vállalni. Emlékszem a napra, amikor lemondtam a második gyerek lehetőségéről. Aztán talán, lett volna még valaki, akivel talán el tudtam volna képzelni. Neki végül született két gyermeke. Azt mondta erre a természetgyógyász, hogy valamit nagyon meggyógyítottam benne. De ezek a férfiak már nagyon rég nincsenek az életemben. Nagyon. Azóta csak a vágy volt meg bennem, de megfelelő társ, partner nem jött hozzá. És mindig is azt mondtam, hogy én már több gyereket biztos, hogy nem. És ezt a ma is így gondolom. Idén leszek 45 éves, Márkó 13 lesz. Egyre nagyobb és nekem egyre több a szabadidőm. Vannak álmaim, amiket el szeretnék érni. A változó kor küszöbén vagyok és a testem már nem kívánja a második várandósságot, főleg azért, mert az már tényleg terhes lenne. De itt van ez a lélek, aki a lelkemben már megszületett. Itt van és érzem is a jelenlétét. Mutatom neki a világot, a világom. Erős és céltudatos. Fantasztikus lélek! De sajnos ezt az ígéretemet most nem fogom tudni teljesíteni. Bármennyire is a szívem szakad meg. Látom őt cserfes, két copfos, barna szemű kislánynak, ahogy a pici kezeivel az arcomat fogja. És látom őt felnőtt érett nőként, ahogy büszkén kihúzva magát lediplomázik. Látom őt, érzem őt, magamhoz ölelem és szépen lassan elengedem. Mert ez a ciszta ő, vagyis őt jelképezi. A meg nem született gyermekemet. Azt a gyermeket, aki a lelkemben született csak meg. És el kell engedjük egymást, hogy én meggyógyulhassak és hogy ő megfelelő szülőket találjon! És ha úgy van, úgyis találkozunk!

Nem tudom, hogy lesz-e műtét. Nem vagyok ellene, de azt is érzem, hogy előtte még a saját utamon kell végig menjek. Aztán majd kiderül, hogy fog-e kelleni. Ami biztos, hogy lélekgyermekemtől el kell hamarosan búcsúzzak. És ahogy ezeket a sorokat írtam még egy valamire rájöttem, hogy akkor fogom tudni őt elengedni és ő is akkor fog tudni tovább lépni, ha elnevezem őt. És, hogy ez a gondolat megérkezett úgy megérkezett a név is. Ez az a nevet 17 éves korom óta őrzöm magamban. Mindig is szerettem volna, ha lányomat így hívják. És ő nem más, mint Lili!

Vicces, mert mindig is azt gondoltam, hogy salsázni azok az egyedülállók mennek, akik kétségbe vannak esve és már csak ezt az egy lehetőséget látják, hogy párt találjanak. Aztán egy szép nyári napon elmentünk a Kobuciba.

Másfél évvel ezelőtt a Kobuciban volt salsa est és úgy gondoltuk, hogy mi bajunk lehet, menjünk le és nézzük meg. Aztán mikor odaértünk láttunk gyönyörűen táncoló párokat. Nem tűnt olyan nehéznek, így mikor felkértek örömmel mentem táncolni. Ám jött a felismerés, hogy ez bizony nem megy. Meg is beszéltük, hogy igen, egyikünk se gondolta volna, hogy ez ennyire nem fog menni nekünk. Zsuzsi annyira felhúzta magát, hogy még az éjszaka talált egy tánciskolát és megbeszéltük, hogy megnézzük. A legnagyobb kihívást az óra időpontja jelentette, mert este 8-kor kezdődött. Borzasztó nagy volt bennem az ellenállás, hogy én ezt nem tehetem meg, nem hagyhatom otthon ilyen késő este a gyerekemet egyedül. Viszonylag hosszas vívódás után viszont úgy döntöttem, ha van valami, amit ennyire szeretek, akkor igenis megadom magamnak és attól, hogy hetente 1x a gyerek pár órára egyedül marad, ettől még nem leszek rossz anya. Ez volt az első dolog, amire a salsa tanított.

Egész jó kis csapatunk lett, amit három férfi Sanyi, kis Peti, nagy Peti és három nő Zsuzsi, Vera és én alkottunk. Ez azért volt nagyon fontos, mert meg tudtuk beszélni, hogy melyik lépés nem megy és tudtunk gyakorolni is. Aztán egyszer az egyikük szájából elhangzott az a bizonyos mondat: Mi lenne, ha hagynád, hogy vezesselek? Hogy mi? Én? Hagyni, hogy vezessenek? Még csak nem is értettem. És akkor kezdődött egy igazi önismereti utazás. Átengedni a férfinak a vezetést! Fúh! Az elmúlt években megszoktam, hogy én vagyok és magamra számíthatok. És, hogy én irányítok. Én döntöm el mit együnk, hova menjünk, mikor menjünk. A gyerek melyik suliba járjon, mit vegyen fel. Mi jó neki. Milyen lámpánk legyen satöbbi, satöbbi, satöbbi! Erre azt mondja nekem egy férfi, hogy engedjem át a vezetést! Hát azt meg hogy kell? És onnantól kezdve nemcsak táncolni tanultam, de azt is, hogy hagyjam, hogy a férfi vezessen. Fél év! Fél évembe telt, mire teljesen el tudtam magam engedni, mire át tudtam engedni a vezetést. Tánc közben arra is rájöttem, hogy bár a csoportból mindenkivel azonos tudás szinten vagyok, mégsem tudok mindenkivel táncolni. Közben kis Peti megismerkedett egy kubai sráccal (tuti nem kubai) és elmentünk az ő órájára is! Hery két dologgal bővítette tudásunkat. Az egyik: Look at your partner! Vagyis nézz a partneredre! Ez is jó volt! A másik: Connection! Vagyis kapcsolat, de én kapcsolódásnak mondanám! És ez mennyire igaz! Talán ez a legfontosabb! Ahogy a párkapcsolatokban is! Fontos kapcsolódni a partnereddel, hogy aztán rá bízhasd magad! Ha nincs kapcsolódás, nincs tánc sem. Lehet valami totyorgás féleség, de tánc az nem. És fontos néha ránézni, hogy tudd mi is van benne. Ha elkalandozik, akkor vissza tudd hozni. Hogy lásd őt és a tekinteteiteken keresztül is tudjatok kapcsolódni. És amúgy a férfinak sem könnyű, mert ő találja ki, hogy mit táncoljunk. Sokszor azt tapasztalom, hogy a fiúk, azt hiszik, minél többször forgatják a lányokat, annál jobb a tánc. De én elszédülök a sok forgatásban. Én azt szeretem, mikor lazán szabadon, kapcsolódva tudunk táncolni! És ebben lehet forgatás is, de ne annyi, hogy utána ne tudjak újból kapcsolódni a másikhoz. Két ember szép együtt táncolása sokkal inkább az összhangon múlik, mint a sok forgatáson.

Három különböző típusú táncpartnert különböztetek meg. Az egyik, akivel tudok és szeretek is táncolni. A másik, akivel tudok, de nem szeretek. Vele nincs kapcsolódás, valamit táncolunk, de nem az igazi. És a harmadik típus, akivel egyáltalán nem tudok táncolni. Ma már addig jutottam, hogy nem szeretem, ha a férfit nekem kell vezetnem. Azért ez elég nagy változás nálam! Azt szoktam mondani, hogy azért járok táncolni, hogy arra 2 órára nő lehessek. Olyan nő, amilyen az életben is szeretnék lenni. Aki bízik annyira a partnerében, hogy átengedje neki a vezetést. Ehhez már „csak” a partner kell! Ilyen férfival, már nagyon rég találkoztam! Nagyon! Aki nem kihasználja, hogy ő vezet, hanem értékeli azt a bizalmat, amit azáltal adok neki, hogy átengedem a vezetést.

Sokat adott a salsa és minden alkalommal egyre többet ad. Most a díszítéseket gyakorlom, hogy mitől lesz egy mozdulat még nőiesebb! Juj! Ez nagyon komfortzónán kívüli érzés, de pont ezét nem hagyom abban. Hiszen a  tánc felemel, erőt ad, gyógyít, és közel visz a szívekhez.

A mai nap nagyon különleges, mert ma van a Boldogság Világnapja!

Tudtad Anyu, hogy van Boldogság Világnapja? Hát képzeld el én sem. Be kellett lépjek, ahhoz egy csoportba, hogy megtudjam. De mi is a Boldogság? Mintha valami távoli cél lenne, amit hajszolnunk kell. Fáradhatatlanul kutatunk, futunk az illúzió után, hátha majd egyszer szembe találjuk magunkat vele. De mi történik, ha végül nem olyan, mint amit elképzeltünk? Ha csalódunk? Azt hisszük, hogy a Boldogságot  kívülről érhetjük csak el. De mi lenne, ha felhagynánk a kereséssel és egyszerűen csak megélnénk a pillanatot? A boldogság paradoxona talán éppen ez: amikor felhagyunk a kereséssel, akkor találjuk meg. Amikor jól érzzük magunkat  a saját bőrünkben és ez az érzés kisugárzik belőlünk. Nem harsányan, nem feltűnően – csak csendben, tisztán. Fuh Anyu! Olyan jó lenne, ha itt lennél és ilyenekről is tudnánk beszélni! Mert ezekről sose beszéltünk. Hogy mikor voltál a legboldogabb az életedben? És én sem mondtam el, mikor voltam a legboldogabb. Mondjuk egy pillanatot nem is tudnék mondani, de nekem talán a legboldogabb vagy a legkülönlegesebb pillanatom veled, amikor ott voltál velem Márkó születésénél. Az, hogy három generáció egy pillanatra egyesült. Nekem ez maga a csoda és nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, a jó Istennek, hogy azt a pillanatot megoszthattam veled!

Amúgy Anyu! A mai nap nem is azért különleges, mert ma van a Boldogság Világnapja, hanem azért, mert ma van a születésnapod! Szerintem, aki a Boldogság Világnapján születik, az maga is boldogságot hoz mások életébe! És csak remélni tudom, hogy te magad is boldog voltál!

Édesanya! De kár, hogy nem ölelhetlek meg! Nagyon szeretlek! Nagyon Boldog 69. Születésnapot!

Ilyen még nem volt velem, hogy ne találjam a szavakat, de ezt is megéltem. Egy hónap kellett, hogy le tudjam írni a Berlin maratonon átélteket.

Még mindig nagyon sok minden kavarog bennem és nem akarom Ádámtól kezdeni. A rajt előtt 2 hétig úgy volt, hogy hárman utazunk, apukám, Márkó és én. Majd a rajt előtt két héttel apám jelezte, hogy nincs jól, így közösen megbeszéltük, hogy jobb, ha ő nem jön. Őszinte leszek, először nagyon rosszul esett, de gyorsan békét leletem ebben a helyzetben. Most először éreztem azt, hogy nem mozdíthat ki semmi ebből a nagyon nyugodt állapotból! Tudtam, ha kiborulok, az rá fog ülni a versenyre. Volt már ilyen mikor az első maratont futottam. Üzenetet kapni az extől, egy nappal a verseny előtt, aki akkor még nagyon sokat jelentett, nem volt a legjobb érzés. Hiába voltam felkészült fizikailag, ez lelkileg annyira megtört, hogy ennek az "apró" dolognak titulálom, hogy nem sikerült 4 óra 30 perc alá bevinnem azt a versenyt. Szóval tudtam milyen, mikor érzelmileg kibillen az ember ezért is találtam meg gyorsan ebben a helyzetben a békét. Megkérdeztem Márkót mi legyen, jön-e vagy menjek egyedül és egyértelműen azt mondta, hogy ő bizony jönni akar. És talán elsőre furcsának és felelőtlennek tűnhetek, hogy egy 12 éves gyereket egy idegen városban egyedül hagyok, amíg futok, de valahogy, valamiért éreztem a szívem legmélyén, hogy minden rendben lesz. És persze utaztunk már eleget ahhoz, hogy tudjam jól tájékozódik. Angolul jobban beszél mint én, szóval gondoltam nagy baj  nem lehet! Már az indulásunk is már volt. A verseny előtt egy nappal mentünk, talán ez volt az egyetlen hiba. Azzal a géppel repültünk, amelyik az olimpiai csapatot szállította. Mikor megláttam elsírtam magam. Majd mikor elindultunk a gép felé a felhők között átszűrődő fény olyan volt, mint egy égi áldás erre az utazásra! És tényleg az is volt. Berlin nem egy bonyolult város, nagyon könnyen megtaláltunk mindent. A maraton expo baromi jó volt, hatalmas, tele emberekkel. Már akkor felvettem a verseny lüktetését. Vettünk ezt azt, nyilván és megtaláltuk álmaink fülhallgatóját! Jó kis nyugis napunk volt és nem volt, de semmi és senki, aki kibillentett volna ebből az elképesztő nyugalomból. A verseny napján csak egyetlen dolog nem volt tiszta, hogy is jutok el pontosan a rajt zónámba, de nem kellett aggódnom, mert a metrón mindenki odament, így sodródtam a tömeggel! Az én rajtzónám az utolsó volt, próbáltam realista maradni az időmmel kapcsolatban. 54000 ember rajtoltatása nem kis feladat és nem semmi hangulata is van! Hiába voltam egyedül a rajtzónában, mégsem voltam egyedül, mert elképesztő embertömeg vett körül, akik kedvesek, türelmesek voltak és egy pillantásból tudtuk mit érez a másik, hiszen mind pont azért voltunk ott! Elfelejtettem az órámat összeszinkronizálni a telefonommal, amit gyorsan próbáltam pótolni, aminek az lett a következménye, hogy a telefonom 30%-ra lemerült még a rajt előtt. Általában zenével futok, viszont itt tudtam, hogy ez ma kimarad. És ez sem érdekelt egyáltalán. Teljes nyugalom volt rajtam. És 10 óra 40-kor végre elrajtoltunk. Gyorsan meghallgattam a Take That Greatest day című számát, majd ki is kapcsoltam a zenét. Mikor elfutottunk a Győzelmi oszlop mellett, hirtelen felülről láttam magunkat. Láttam, ahogy a tömeg fut az oszlop két oldalán! Hihetetlen érzés volt. Legelőször a 2 km-t jelző táblát láttam meg és meg voltam döbbenve, hogy mikor futottam el az egyes mellett. És ami még ennél is jobb volt a következő az a 10 km-t jelző tábla volt. Gondoltam is, hogy milyen szuper lenne, ha ez az érzés végig ilyen lenne! De persze nem volt! :) Nagyon jól ment a futás, de éreztem, hogy ez nem fog kitartani a végéig! Fránya vas hiány! A 16km tábla után már az összes táblát láttam. Fura ez a 16 km tábla, 7 éve Amszterdamban itt jött a fal. Most nem jött. Most csak innentől végig tudtam, hogy hányadik kilométernél járok. 26 kilométernél jött az érzés, hogy ez fájni fog a végére. És amúgy fájt is! Aminek örültem, hogy a vállam nem kezdett el fájni. Tudtam, ha az elkezd fájni, nagy baj van, mert az a fájdalom teljesen elviszi a fókuszom, de szerencsére vagy csak nagyon koncentráltam, de a vállam nem fájt egyáltalán. A frissítés, amit összeraktam nagyon jó volt. Annyiban módosult, hogy a műzli szeletek helyett, inkább banánt ettem a frissítő pontokon. De a zselék és az X-Ride (energizáló) időzítése a legjobb volt. Márkóval megbeszéltük, hogy 35 kilométernél t találkozunk, mert ez ott volt a szállásunk mellett. Hagytam neki hangüzenetet, hogy mit készítsen nekem elő. Nagyon ügyes volt, mert ott volt mindent előkészítve. Adtam neki egy puszit, elvettem amiket kértem és megbeszéltük, hogy a célban találkozunk. Majd futottam is tovább. Ott már éreztem, hogy most jön a fekete leves. Aztán 37-nél nyakon öntött! Fájt a puszta létezés is! ddig végig futottam, de ott belesétáltam. Kb fél kilométert sétáltam, amikor megbeszéltem magammal, hogy futva gyorsabb vagyok mint gyalog és bármennyire is lassan futok, de úgy mégis gyorsabb. Az utolsó pár kilométert Berlin utcáin kanyarogva tettük meg. Időnek a biztonságos 5 óra 15 percet adtam meg, de titkon reménykedtem, hogy 5 óra alá be tudom vinni. Valahol valamelyik utcában az 5 órás iramfutóhoz keveredtem és onnantól végig vele futottam. Majd rákanyarodtunk az utolsó egyenesre, aminek a végén a Brandenburgi kapu volt. Felnéztem és elsírtam magam. Mert ott voltam. Milliószor elképzeltem milyen lesz ez a pillanat és akkor ott átélni ezerszer jobb volt! Sírtam, futottam és csak az egy dolog járt a fejemben, hogy Megcsináltam! Berlinben attól is volt különleges futni, hogy végig szurkoltak a futóknak. A célban meg valami elképesztő volt! Emlékszem mikor átfutottam a Brandenburgi kapu alatt realizáltam, hogy ez bizony meglesz 5 órán belül! És meg is lett! 4 óra 59 perc 21 másodperc! Tökéletes időzítés! Imádtam! A verseny minden perce maga volt a csoda. És a legjobb dolog, ami történhetett, hogy a telefonom majdnem lemerült, mert így tényleg a versenyre tudtam koncentrálni. És jelen voltam, ahogy eddig talán soha az életben. A telefonom majdnem lemerült, mikor utoljára beszéltem Márkóval és mondtam neki. hogy jöjjön a Brandenburgi kapuhoz és keressen meg! A telefonom lemerült, de a gyerek megtalált! Nem elég, hogy lefutottam eddig életem legjobb maratonját, de még azzal is szembesültem, hogy lehet sok mindent nem, de talpra esettségre és önállóságra neveltem Márkót! Egyszerre voltam büszke magamra és rá! Na jó, rá talán jobban!

Ez a maraton minden szempontból más volt. Először nagyon jó formában voltam, de fejben nem voltam ott. Aztán másodjára nem is tudom, hogy futottam le, mert sehogy nem voltam igazán felkészülve. Viszont az a verseny vitt idén Berlinbe. Most talán készülhettem volna többet, viszont fejben nagyon ott voltam. Már a rajtnál érzi az ember, hogy ez milyen lesz. Én legalábbis mindig. És most elképesztő erőt éreztem mikor elindultam. Mondanám, hogy egyedül csináltam végig a felkészülést, de Zsuzsi és Norbi nélkül egészen biztosan más lett volna. És akinek a legtöbbet köszönhetek az a 12 éves gyerek, aki minden lelkiismeret furdalásomat enyhítette és mindig csak annyit mondott: Menj nyugodtan futni anya! Minden rendben lesz! Mondanám, hogy ez volt az utolsó maratonom, de egészen biztosan tudom, hogy van még bennem egy legalább, de lehet több is!

És végül, Berlin az a város, ahová egyáltalán nem vágytam, viszont szeptember 29-e után szívem egy darabját ott hagytam. És talán egyszer vissza is térek még. 

Az engram jelentése:emléknyom.

Az engram lehet kellemes emlék, ami a gyerekkorodat idézi, lehet egy illat, egy szín, bármi. Egy fagyi, amit megkóstolsz és megint 3 éves vagy és gondtalanul sétálsz az utcán és élvezed a fagyidat. De persze lehet egy kapcsoló is, ami ott van benned, te már azt hiszed megdolgoztál vele, aztán bumm bekapcsol valami valamit és átmegy rajtad az úthenger! Ebben az esetben egy dolog biztos, ha ilyen emléknyom tör rád, azzal dolgod van. Beszélj róla a lehető legtöbb emberrel, mert mindenki máshogy látja majd és mindenki egy új sajátos nézőpontot tud eléd tárni. Nem mindegyik igaz rád, de ki fogod tudni szűrni belőle azt, ami neked szól. Emléknyom. Nálam általában egy zene az, ami előhozza. És általában ugyan azt. Hittem eddig. Viszont most először beszéltem róla. És bár szeretem ezeket magamban megélni, most mégis nagyon jó volt kibeszélni, mert egy elakadást sikerült feloldani, amiből következett egy újabb elakadás. Most ezt bogozgatom, oldozgatom. Érdekes dolgok jönnek elő. Olyan dolgok, amik a múltban történtek és erősen kihatással vannak a  jelenemre. És tényleg azt hittem, hogy ezek olyanok, amiken már túl vagyok. Rég.

Az engram azért jó, mert rávilágít, hogy hol vannak sérülésid a múltban. Tényleg oda kell visszamenni, de nem ahhoz, aki okozta, mert ő sose fogja tudni összerakni azt, amit egyszer összetört! És ez fontos! Ettől még lehet vele dolgod, de inkább csak magad figyeld, és ne várj tőle semmit! Mert azt a sebet bármennyire is fáj, csak mi magunk tudjuk meggyógyítani a megbocsátás által!

Ahogy említettem, az evezés után elmentünk bulizni. Na de, hogy megy két negyven pluszos nő bulizni? Random! :)

Az evezés után Veránál maradtam, mert beszéltük, hogy jó lenne elmenni valahová. Őszinte leszek, semmi, de az ég egy adta világon semmi kedvem nem volt aznap menni bárakárhová is, de mondani nem mertem. Ellenben mindent is megtettem, hogy így legyen. Az ágyon fekve többször elbóbiskoltam. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy megmondom az én drága jó barátnőmnek, hogy nekem ez a mai nap kerek így is és inkább hazamegyek. De ezt sem tettem. Aztán olyan 8 körül (igen, este 8 körül), Veronika megkérdezte, akkor hova is menjünk. Budapest Park! Húh, gondoltam magamban, mekkora ötlet egy tízezer fős koncertre becsöppenni! Pont arra vágytam, miután a lelkem körül tettem egy utazást néhány órája. Ja, nem! Mondtam is neki, hogy nekem annyira nincs ahhoz kedvem. Aztán mivel annyira mondta, hogy menjünk valahová, mondtam neki, hogy van egy hely tőlem nem messze, azt mondják elég jó. Gyorsan megnéztük az aznap esti programot és a következő előadó lépett fel:

 Szóval, az aki ismer, az pontosan tudja, hogy nem, nagyon nem ilyen zenére szoktam bulizni, de még csak meg se fordult a fejemben, hogy ilyet hallgassak. De, hogy mit ne mondjak az előadóról, akkor hallottam először és vagy háromszori nekifutásra sikerült makogás nélkül kimondanom a nevét! Szóval rákerestünk, belehallgattunk, mire barátnőm azt mondta, hogy ez bizony tetszik neki! "Némi" meglepődés után, azt mondtam, hogy jól van legalább az egyikünknek tetszik, és még ilyet úgyse próbáltam, szóval menjünk! Az idő ekkor fél 9 volt. Mondtam barátnőmnek, hogy akkor szedjük össze magunkat, mert szerintem maximum 1,5 óráig fog tartani a koncert, ami pontban fél 9kor kezdődött. Szóval belehúztunk és már fél 10kor indulásra készen is voltunk! Igen, fél 10kor. Elindultunk és mivel gyenge volt a forgalom, így laza 20 perccel később már le is parkoltunk a házam előtt. Ahogy haladtunk a hely felé, kezdett gyanús lenni a dolog, mert emberek jöttek szembe! Mondtam is Verának, hogy mi vagyunk azok, akik a buli végére érkeznek. Kicsit bizonytalanok voltunk a bejártnál, én mindenképp, de azért bementünk a Kobuciba. A hangulat oldása érdekében, gyorsan feltankoltunk a ház borából, aztán belevetettük magunkat a helybe. Ez egy nyitott hely, középen tánctérrel a szélén bárokkal, kajával és padokkal, ha esetleg nem szeretnél táncolni, akkor nyugodtan le tudj ülni. A zenekar, már befejezte a koncertet, de a zenei stílus még maradt egy darabig. És pont olyan volt, mint Veránál.  Ami ezen kívül feltűnt, hogy bármilyen előítéletem is volt a hellyel kapcsolatban, bizony tévesnek bizonyult, mert nagyon jó hangulata (vagy ahogy a gyerek mondaná, vájbja) van a Kobucinak. Bár a zene nem olyan volt, mint amilyet szoktam egyáltalán hallgatni és jómagam sem éppen illetem oda a tűzpiros földig érő ruhámban, de piszok jól éreztem magam. Aztán egyszer csak előbukkant két srác. Az egyikük barátnőmet lelasszózta, a másikuk pedig mint egy kolibri csapkodott és ujjongott és többször elmondta, hogy zavarban van. Kolibrink zavarában néha eltűnt. Így történhetett meg, hogy egy másik srác is próbált hozzánk csapódni. A beszélgetést így kezdete: Öregnek nézek ki? Néztem, rá, hogy ez aztán a csajozós duma! Gondoltam magamban annak pont nem ellenben erősen ittasnak. Majd gyorsan ledarálta élete történetét. Csak annyit mondanék el a történetről, hogy nem egy ilyen sztorival kezded a beszélgetést egy szórakozóhelyen egy lánnyal/nővel, akit meg akarsz ismerni. Vagy mi. A lasszós srác, próbált megmenteni, de emberünk csak nem tágított, majd jobbnak láttam, ha kimegyek a mosdóba. Visszafele megláttam kolibrinkat és gondoltam inkább váltok vele pár szót, minthogy visszamenjek és hallgassam az öregvagyokésszarazéletem című történetet tovább. És kiderült, hogy kolibri, ha nincs ott senki, nem is annyira kolibri, hanem sokkal inkább egy normális ember, akivel és most figyelj, lehet beszélgetni is! Én nem is tudom mikor volt utoljára, hogy valakivel, vagyis egy férfivel elsőre ilyen jót beszélgettem. Persze, kolibri egyből visszajött, mikor megérkeztek a többiek. Aztán kolibrink néha elszállt, majd visszatért normál emberi ruhájában. Majd egyszer csak elkérte a számom. Mondtam neki, hogy nem, ha annyira akar velem kontaktálni, akkor ott a facebook és keressen meg. Mennyire mai hülyeség ez! Erre megkérdezte, hogy mikor volt utoljára, hogy elkérték a számom. Így, élőben. És bizony kellet gondolkodnom és akkor rájöttem, hogy egyrészt igaza van, másrészt meg mit féltem annyira a számom, úgyhogy megadtam. Egyszer élünk. És nemhogy megadtam a számom, de még haza is kísértek minket a fiúk!

Hát így történt, hogy egy nemakarokmennisehová estéből, egy igazán jó buli keveredett! És ami a legjobb, hogy a gubómból ezen az estén kiléptem. Hiszen az elmúlt évek nagyon is nyomot hagytak a lelkemen, kezdve a rendkívül rosszul sikerült párkapcsolattól, anyu és nagyszüleim elvesztéséig. Bármennyire is pozitív ember vagyok ezek bizony megviseltek,  bezártak. És szombat este ebből a gubóból léptem ki. Aztán, hogy Kolibrivel lesz-e valami, nem  tudom, de egy valami biztos, hogy egy szuper nyári helyet találtam, ami itt van tőlem10 percre! :)

Ez most nem egy szerelmi háromszögről fog szólni. Az történt, hogy az én drága egyetlen gyermekem itthon hagyott engem. Egyedül elutazott Balatonra. Mondjuk ez is megérne egy bejegyzést, milyen érzés az egyetlen gyerekedet egyedül elengedni egy ilyen hosszú útra, de ez most akkor sem róla szól! :)

Szóval gyermek nélkül maradtam hétvégére és ilyenkor az első sokkon túl, hogy Úr Isten, most mi lesz, mit fogok csinálni, ki és mi is vagyok gyerek nélkül (amúgy ez is megérne egy bejegyzést), szóval az első sokk után elkezdtem a hétvégét kitalálni. Gondoltam elmegyünk strandolni. Úgy elképzeltem, hogy egy kifekszem valahol egy kicsit és semmit nem csinálok, de kiderült, hogy Vera barátnőm ezt annyira nem szereti (egyébként én sem, csak az elképzelés hangzik jól), majd Zsuzsi bedobta, hogy lesz ma evezés, menjünk oda. Mondtam, hogy persze, menünk, mi bajunk lehet! Véletlenül pont volt még 3 hely, úgyhogy gyors pakolás és irány Verát felvenni, majd nyomás az evezésre, mert persze semmit nem kapkodunk el, a foglalás a túra indulása előtt 1 órával történt, mondjuk addigra legalább már Veránál voltam és épp időben 14:01kor oda is értünk (hivatalosan 14:00kor indult volna a túra). Zsuzsi is szerencsésen megérkezett. Mikor odaértünk realizáltam, hogy ezek kajakok, ami viszonylag billegős. Abban a pillanatban megbántam, még azt is, hogy aznap felkeltem, de vissza nem fordulunk, hát hajrá. Gyors eligazítás, majd vízre szállás. Mi voltunk a másodikok, akik elindultunk. És akkor elkezdődött eme három nő utazása a Dunán és a lelkekben. Annyit tudni kell rólunk, hogy mindhárman egyedülállóak vagyunk, egyedül neveljük a gyerekeinket és megszoktuk, hogy mindent mi irányítunk. Na ez a három nő ült egy csónakban.  Én borultam ki először, mert annyiszor elmondták, hogy mit ne csináljunk, hogy ne boruljunk be, hogy én csak a beborulásra tudtam koncentrálni. Az első egy perceben halál félem tört rám, hogy beborulunk, mind meghalunk és ezen a mellettünk elhaladó motorcsónakok egy cseppet sem segítettek, sőt! Én a hajó elejében a könnyeimmel és a démonaimmal küzdöttem, meg azzal, hogy merre evezzek, mert ugye a hajóban úgy működik, ha jobbra evezel balra mész és fordítva, de ez élesben a pánik roham kellős közepén egy cseppet sem segített. A hátam mögött Zsuzsi, mögötte Vera ült. Hogy pontosan mi történt köztük, azt nem nagyon tudom, mert hátra nem fordulhattam és rettenetesen koncentráltam, hogy NE BORULJUNK BE! De valami olyasmi volt, hogy mind a ketten szerették volna irányítani a hajót, de úgye a kocsit is csak egy ember tudja vezetni. Szóval én elől a démonaimmal, ők meg hátul egymással küzdöttek. Ebből az lett, hogy én a sírás határán voltam, amikor ők egymásnak feszültek és úgy döntöttek, hogy egyikük sem evez tovább. Na ez sem segített gyenge lelkiállapotomon, próbáltam elképzelni, hogy egyedül evezek és próbálom eldönteni, hogy most akkor melyik oldalon is kéne eveznem. Úgy éreztem magam, mit a partra vetett hal, csak épp a vízben! Aztán a lányok felülkerekedtek önmagukon és csak "visszaszálltak" a hajóba. Nekem közben minimálisan csökkent a félelmem. Kb fél óra után esett le, hogy a legnagyobb bajom az, hogy semennyire nem tudom ezt a  helyzetet kontrollálni és ebben a hajóban én maximum a díszpinty vagyok, mert érdemben nem sokat tudok hozzá tenni az egészhez. És ez, hogy nincs befolyásom az események felett, na ez földhöz vert. Ezzel együtt megjött az is, hogy most csakis és kizárólag erre  a két emberre számíthatok és egyébként át is adtam magam nekik. És nem mondom, hogy könnyű volt. Főleg úgy, hogy a lányok az egész út során azért próbáltak egymással versenyezni. Nem is versenyezni, de azt amit én megtettem, hogy átadtam nekik magam, azt ők nem tudták megtenni egymással. A kedvenc részem az, mikor Vera mondta, hogy baaaal és jobb, de közben, meg jobbra és balra evezett. Én érzékeltem, hogy valami nem jó végül feladtam, mert azt hittem, hogy rosszul csinálok valamit, majd Zsuzsi is. Vera meg nem értette, hogy miért nem vezünk. Majd a túravezető jelezte, hogy az a bal bizony a jobb.  Ezen később nagyon sokat nevettünk! Végül, hatalmas élmény lett, ezzel a lelki utazással együtt. És néha még a környeztet is láttam és bizony szép helyeken voltunk.  A túra után még sütiztünk és megbeszéltük a történéseket, majd este elkeveredtünk egy jó kis buliba, de ez már tényleg egy másik történet! 

Szóval hárman párban. A három barátnő, akik a saját útjukat járják és kikötnek egy hajóban! Érdekes utazás volt. És bármennyire is azt gondoltam, hogy soha többet nem ülök kajakba, most mégis azt mondom, hogy abba a kajakba bármikor visszaülnék. Nem egyesbe, hanem abba a hármas kajakba! :)

Ez a maraton, mint a legtöbb dolog az életemben úgy kezdődött, hogy jó lesz! És végül is jó lett!

Amikor jelentkeztem Futniszép márka nagykövetnek döntöttem el, hogy ha bekerülök a csapatba, akkor én bizony lefutom még egyszer a maratont. Mert végülis milyen jól hangzik, hogy márka nagykövetként Badacsonyban maratont futok. Aztán jött a nagy ijedelem, mikor tényleg bekerültem a csapatba, hogy hát azért na, ezt lehet, hogy jobban át kellet volna gondolnom. De nem volt vissza út. pedig iszonyat sok akadályt állítottam fel magamnak. Februárban komolyan elgondolkodtam, hogy egyszerűen visszamondom, mert akkor annyira távolinak tűnt. De egy telefon hívás mindent megváltoztatott. Addig is futottam, de onnantól elkezdtem tudatosan erre a versenyre készülni. Tudom, kicsit későn. Aztán márciusban beteg lettem, ami 3 hétre kivett a futásból. Akkor megint elgondolkodtam, hogy ezt nagyon nem kéne. De azon is túllendültem. Aztán áprilisban felhívtam végre a visszér klinikát, ahol olyan gyorsan megműtöttek, hogy mire kettőt pislogtam, már bekötött lábakkal feküdtem itthon. Akkor azért nem tudtam futni. De szerencsére itt csak 1 hetet vesztettem, aztán mehetett, ami a csövön és az időmben kifért. Aztán közeledett az UB és nagyon úgy tűnt, hogy idén nem leszek ott, de végül mégiscsak ott voltam. És hála a szuper csapatnak megengedték, hogy egybe fussak egy hosszút! Életem legtanulságosabb edző/verseny futása volt. Itt rengeteget tanultam. Mert meleg volt, onnan indultam, ahonnan Badacsonyból, dombról le és fel és a frissítés megtervezése sem sikerült túl jól, szóval volt mit összeraknom. Aztán a gyereknek születésnapja volt, ami teljesen felborította a felkészülésemet, arról ne is beszéljünk, hogy suliban is utolsó vizsgák egyikét ekkor csináltam. És bár fizikailag keveset készültem, fejben nagyon sokat. Minden este megnéztem az útvonalat. Megnéztem a frissítő pontokat. Tudtam, hol vannak az emelkedők és melyik fog fájni. De még így is szükség volt egy kis fejben helyre tételre.Semmit nem tudtam, csak azt, hogy meg tudom csinálni! Ez olyan bizonyossággal volt bennem, mint eddig semmi, soha. Tudatosan étkeztem és mentem aludni esténként. Akkor is ettem, mikor nem voltam éhes és szem előtt tartottam az elmúlt egy évben tanultakat és a lehető legtöbb valódi ételt ettem. És eljött a verseny. Előző este a kedvenc szállásomon voltunk már barátnőmmel. Élveztük a hely hangulatát és készültünk a másnapra. Ha valaki valaha egy hangulatos szállást keres szívből ajánlom őket (Bacchus Apartman Badacsony).

Egy csoda ez a hely. Csak azt bántam, hogy nem maradtunk még egy napot! Isteni reggeli után futás volt a helyszínre, mert bemelegítést tartottam a kicsiknek. Aztán a helyszínen kiderült, hogy ha már ott vagyunk, akkor azt a 400 métert fussuk  is le velük. Ez így a 42 kilométer előtt pont jól jött, de úgy szép az élet ha zajlik. Aztán megtartottunk még egy bemelegítést a félmaraton és marton indulóknak, aztán kezdődött. Barátnőmmel azon tanakodtam, hogy vajon mi lenne a jó zene választás nekem, mikor szembe jutott Lubics Szilvi, aki az UB-n 4 órás Ákos koncertet hallgatott. Nekem Ákos nem a kedvencem, de a spotifyon gyorsan találtam 4 órás best of Take That-et. Elindítottam és elkezdődött: Today is good be a greatest day of our life, vagyis a mai nap egy jó nap életünk legszebb napjára. És tényleg így is lett. Azt hiszem ritkán élem meg azt, hogy nem gondolkodom, de most annyira vitt a zene és  a lendület, hogy nem gondolkodtam, csak menetem, futottam és megéltem a pillanatot. Volt, hogy nem is hallottam, mit mond a Strava, csak 2 kilométerrel később tudatosult, hogy kimaradt valami. A fele jól ment, de tudtam, hogy a második kör kritikus lesz. Szerencsére messze volt a befutó, így gyorsan túllendültem ezen a holtponton. 32 kilométerig nagyon éltem a versenyt, aztán jött a tényleges holt pont. Vagyis a felkészülés hiánya, mert elkezdett mindenem is fájni. De leginkább a  térdem. Mivel tudtam, hogy a vállaim fáji fognak, így azokat betapaszoltattam, de a térdeimre nem gondoltam. Az utolsó 4,5 kilométer iszonyat volt. Ahogy barátnőmnek mondtam hangüzenetben az volt maga a földi pokol! Nem tudom, honnan és hogyan szedtem össze minden erőmet. Az utolsó 4, 5 kilométer olyan volt a végtelen történet maga. Úgy érzetem a megváltó cél sose jön el. Aztán ráfordultam, arra az útra, ahonnan már csak 1,5 kilométer volt. Sose volt még 1,5 kilométer ilyen hosszú. Volt egy kép bennem, hogy a befutónál elsírom magam és mikor megláttam barátnőmet a cél előtt, pont ez történt! 5 óra 14 perc futás után egyszerűen elsírtam magam. Egyszerre volt hihetetlen és fantasztikus élmény! Hihetetlen volt, mert azt hittem, hogy soha többé nem lesz ilyen, és fantasztikus volt, mert újból átélni ezt az élményt valami elképesztő. Kitaláltam, végigvittem, megcsináltam! Emlékszem a rajt előtt volt egy pillanat, mikor felnézem magam elé és azt mondtam, kész vagyok, mehetek, csináljuk! És akkor ott a célban tudtam, hogy megcsináltam!

Badacsony maraton! Életem élménye! És bár rosszabb idővel futottam mint Amszterdamban, de az élmény 1000x jobb volt! És ezért mentem, egy jó maratoni élményért! És ezt megkaptam. És hogy mikor lesz a követező? Valahol a 18 kilométer környékén megfogadtam, hogy nagyon vonzó az  New York maraton, de azt hiszem nekem ebből ennyi elég. Ez alatt a 42 kilométer alatt jóban lettem magammal és szeretném ezt az élményt így megtartani! Szóval letettem a lantot, de csak a maratonit. Mert tudom, hogy sok futós élmény vár még rám!