Ilyen még nem volt velem, hogy ne találjam a szavakat, de ezt is megéltem. Egy hónap kellett, hogy le tudjam írni a Berlin maratonon átélteket.

Még mindig nagyon sok minden kavarog bennem és nem akarom Ádámtól kezdeni. A rajt előtt 2 hétig úgy volt, hogy hárman utazunk, apukám, Márkó és én. Majd a rajt előtt két héttel apám jelezte, hogy nincs jól, így közösen megbeszéltük, hogy jobb, ha ő nem jön. Őszinte leszek, először nagyon rosszul esett, de gyorsan békét leletem ebben a helyzetben. Most először éreztem azt, hogy nem mozdíthat ki semmi ebből a nagyon nyugodt állapotból! Tudtam, ha kiborulok, az rá fog ülni a versenyre. Volt már ilyen mikor az első maratont futottam. Üzenetet kapni az extől, egy nappal a verseny előtt, aki akkor még nagyon sokat jelentett, nem volt a legjobb érzés. Hiába voltam felkészült fizikailag, ez lelkileg annyira megtört, hogy ennek az "apró" dolognak titulálom, hogy nem sikerült 4 óra 30 perc alá bevinnem azt a versenyt. Szóval tudtam milyen, mikor érzelmileg kibillen az ember ezért is találtam meg gyorsan ebben a helyzetben a békét. Megkérdeztem Márkót mi legyen, jön-e vagy menjek egyedül és egyértelműen azt mondta, hogy ő bizony jönni akar. És talán elsőre furcsának és felelőtlennek tűnhetek, hogy egy 12 éves gyereket egy idegen városban egyedül hagyok, amíg futok, de valahogy, valamiért éreztem a szívem legmélyén, hogy minden rendben lesz. És persze utaztunk már eleget ahhoz, hogy tudjam jól tájékozódik. Angolul jobban beszél mint én, szóval gondoltam nagy baj  nem lehet! Már az indulásunk is már volt. A verseny előtt egy nappal mentünk, talán ez volt az egyetlen hiba. Azzal a géppel repültünk, amelyik az olimpiai csapatot szállította. Mikor megláttam elsírtam magam. Majd mikor elindultunk a gép felé a felhők között átszűrődő fény olyan volt, mint egy égi áldás erre az utazásra! És tényleg az is volt. Berlin nem egy bonyolult város, nagyon könnyen megtaláltunk mindent. A maraton expo baromi jó volt, hatalmas, tele emberekkel. Már akkor felvettem a verseny lüktetését. Vettünk ezt azt, nyilván és megtaláltuk álmaink fülhallgatóját! Jó kis nyugis napunk volt és nem volt, de semmi és senki, aki kibillentett volna ebből az elképesztő nyugalomból. A verseny napján csak egyetlen dolog nem volt tiszta, hogy is jutok el pontosan a rajt zónámba, de nem kellett aggódnom, mert a metrón mindenki odament, így sodródtam a tömeggel! Az én rajtzónám az utolsó volt, próbáltam realista maradni az időmmel kapcsolatban. 54000 ember rajtoltatása nem kis feladat és nem semmi hangulata is van! Hiába voltam egyedül a rajtzónában, mégsem voltam egyedül, mert elképesztő embertömeg vett körül, akik kedvesek, türelmesek voltak és egy pillantásból tudtuk mit érez a másik, hiszen mind pont azért voltunk ott! Elfelejtettem az órámat összeszinkronizálni a telefonommal, amit gyorsan próbáltam pótolni, aminek az lett a következménye, hogy a telefonom 30%-ra lemerült még a rajt előtt. Általában zenével futok, viszont itt tudtam, hogy ez ma kimarad. És ez sem érdekelt egyáltalán. Teljes nyugalom volt rajtam. És 10 óra 40-kor végre elrajtoltunk. Gyorsan meghallgattam a Take That Greatest day című számát, majd ki is kapcsoltam a zenét. Mikor elfutottunk a Győzelmi oszlop mellett, hirtelen felülről láttam magunkat. Láttam, ahogy a tömeg fut az oszlop két oldalán! Hihetetlen érzés volt. Legelőször a 2 km-t jelző táblát láttam meg és meg voltam döbbenve, hogy mikor futottam el az egyes mellett. És ami még ennél is jobb volt a következő az a 10 km-t jelző tábla volt. Gondoltam is, hogy milyen szuper lenne, ha ez az érzés végig ilyen lenne! De persze nem volt! :) Nagyon jól ment a futás, de éreztem, hogy ez nem fog kitartani a végéig! Fránya vas hiány! A 16km tábla után már az összes táblát láttam. Fura ez a 16 km tábla, 7 éve Amszterdamban itt jött a fal. Most nem jött. Most csak innentől végig tudtam, hogy hányadik kilométernél járok. 26 kilométernél jött az érzés, hogy ez fájni fog a végére. És amúgy fájt is! Aminek örültem, hogy a vállam nem kezdett el fájni. Tudtam, ha az elkezd fájni, nagy baj van, mert az a fájdalom teljesen elviszi a fókuszom, de szerencsére vagy csak nagyon koncentráltam, de a vállam nem fájt egyáltalán. A frissítés, amit összeraktam nagyon jó volt. Annyiban módosult, hogy a műzli szeletek helyett, inkább banánt ettem a frissítő pontokon. De a zselék és az X-Ride (energizáló) időzítése a legjobb volt. Márkóval megbeszéltük, hogy 35 kilométernél t találkozunk, mert ez ott volt a szállásunk mellett. Hagytam neki hangüzenetet, hogy mit készítsen nekem elő. Nagyon ügyes volt, mert ott volt mindent előkészítve. Adtam neki egy puszit, elvettem amiket kértem és megbeszéltük, hogy a célban találkozunk. Majd futottam is tovább. Ott már éreztem, hogy most jön a fekete leves. Aztán 37-nél nyakon öntött! Fájt a puszta létezés is! ddig végig futottam, de ott belesétáltam. Kb fél kilométert sétáltam, amikor megbeszéltem magammal, hogy futva gyorsabb vagyok mint gyalog és bármennyire is lassan futok, de úgy mégis gyorsabb. Az utolsó pár kilométert Berlin utcáin kanyarogva tettük meg. Időnek a biztonságos 5 óra 15 percet adtam meg, de titkon reménykedtem, hogy 5 óra alá be tudom vinni. Valahol valamelyik utcában az 5 órás iramfutóhoz keveredtem és onnantól végig vele futottam. Majd rákanyarodtunk az utolsó egyenesre, aminek a végén a Brandenburgi kapu volt. Felnéztem és elsírtam magam. Mert ott voltam. Milliószor elképzeltem milyen lesz ez a pillanat és akkor ott átélni ezerszer jobb volt! Sírtam, futottam és csak az egy dolog járt a fejemben, hogy Megcsináltam! Berlinben attól is volt különleges futni, hogy végig szurkoltak a futóknak. A célban meg valami elképesztő volt! Emlékszem mikor átfutottam a Brandenburgi kapu alatt realizáltam, hogy ez bizony meglesz 5 órán belül! És meg is lett! 4 óra 59 perc 21 másodperc! Tökéletes időzítés! Imádtam! A verseny minden perce maga volt a csoda. És a legjobb dolog, ami történhetett, hogy a telefonom majdnem lemerült, mert így tényleg a versenyre tudtam koncentrálni. És jelen voltam, ahogy eddig talán soha az életben. A telefonom majdnem lemerült, mikor utoljára beszéltem Márkóval és mondtam neki. hogy jöjjön a Brandenburgi kapuhoz és keressen meg! A telefonom lemerült, de a gyerek megtalált! Nem elég, hogy lefutottam eddig életem legjobb maratonját, de még azzal is szembesültem, hogy lehet sok mindent nem, de talpra esettségre és önállóságra neveltem Márkót! Egyszerre voltam büszke magamra és rá! Na jó, rá talán jobban!

Ez a maraton minden szempontból más volt. Először nagyon jó formában voltam, de fejben nem voltam ott. Aztán másodjára nem is tudom, hogy futottam le, mert sehogy nem voltam igazán felkészülve. Viszont az a verseny vitt idén Berlinbe. Most talán készülhettem volna többet, viszont fejben nagyon ott voltam. Már a rajtnál érzi az ember, hogy ez milyen lesz. Én legalábbis mindig. És most elképesztő erőt éreztem mikor elindultam. Mondanám, hogy egyedül csináltam végig a felkészülést, de Zsuzsi és Norbi nélkül egészen biztosan más lett volna. És akinek a legtöbbet köszönhetek az a 12 éves gyerek, aki minden lelkiismeret furdalásomat enyhítette és mindig csak annyit mondott: Menj nyugodtan futni anya! Minden rendben lesz! Mondanám, hogy ez volt az utolsó maratonom, de egészen biztosan tudom, hogy van még bennem egy legalább, de lehet több is!

És végül, Berlin az a város, ahová egyáltalán nem vágytam, viszont szeptember 29-e után szívem egy darabját ott hagytam. És talán egyszer vissza is térek még. Legalábbis remélem! :)

Az engram jelentése:emléknyom.

Az engram lehet kellemes emlék, ami a gyerekkorodat idézi, lehet egy illat, egy szín, bármi. Egy fagyi, amit megkóstolsz és megint 3 éves vagy és gondtalanul sétálsz az utcán és élvezed a fagyidat. De persze lehet egy kapcsoló is, ami ott van benned, te már azt hiszed megdolgoztál vele, aztán bumm bekapcsol valami valamit és átmegy rajtad az úthenger! Ebben az esetben egy dolog biztos, ha ilyen emléknyom tör rád, azzal dolgod van. Beszélj róla a lehető legtöbb emberrel, mert mindenki máshogy látja majd és mindenki egy új sajátos nézőpontot tud eléd tárni. Nem mindegyik igaz rád, de ki fogod tudni szűrni belőle azt, ami neked szól. Emléknyom. Nálam általában egy zene az, ami előhozza. És általában ugyan azt. Hittem eddig. Viszont most először beszéltem róla. És bár szeretem ezeket magamban megélni, most mégis nagyon jó volt kibeszélni, mert egy elakadást sikerült feloldani, amiből következett egy újabb elakadás. Most ezt bogozgatom, oldozgatom. Érdekes dolgok jönnek elő. Olyan dolgok, amik a múltban történtek és erősen kihatással vannak a  jelenemre. És tényleg azt hittem, hogy ezek olyanok, amiken már túl vagyok. Rég.

Az engram azért jó, mert rávilágít, hogy hol vannak sérülésid a múltban. Tényleg oda kell visszamenni, de nem ahhoz, aki okozta, mert ő sose fogja tudni összerakni azt, amit egyszer összetört! És ez fontos! Ettől még lehet vele dolgod, de inkább csak magad figyeld, és ne várj tőle semmit! Mert azt a sebet bármennyire is fáj, csak mi magunk tudjuk meggyógyítani a megbocsátás által!

Ahogy említettem, az evezés után elmentünk bulizni. Na de, hogy megy két negyven pluszos nő bulizni? Random! :)

Az evezés után Veránál maradtam, mert beszéltük, hogy jó lenne elmenni valahová. Őszinte leszek, semmi, de az ég egy adta világon semmi kedvem nem volt aznap menni bárakárhová is, de mondani nem mertem. Ellenben mindent is megtettem, hogy így legyen. Az ágyon fekve többször elbóbiskoltam. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy megmondom az én drága jó barátnőmnek, hogy nekem ez a mai nap kerek így is és inkább hazamegyek. De ezt sem tettem. Aztán olyan 8 körül (igen, este 8 körül), Veronika megkérdezte, akkor hova is menjünk. Budapest Park! Húh, gondoltam magamban, mekkora ötlet egy tízezer fős koncertre becsöppenni! Pont arra vágytam, miután a lelkem körül tettem egy utazást néhány órája. Ja, nem! Mondtam is neki, hogy nekem annyira nincs ahhoz kedvem. Aztán mivel annyira mondta, hogy menjünk valahová, mondtam neki, hogy van egy hely tőlem nem messze, azt mondják elég jó. Gyorsan megnéztük az aznap esti programot és a következő előadó lépett fel:

 Szóval, az aki ismer, az pontosan tudja, hogy nem, nagyon nem ilyen zenére szoktam bulizni, de még csak meg se fordult a fejemben, hogy ilyet hallgassak. De, hogy mit ne mondjak az előadóról, akkor hallottam először és vagy háromszori nekifutásra sikerült makogás nélkül kimondanom a nevét! Szóval rákerestünk, belehallgattunk, mire barátnőm azt mondta, hogy ez bizony tetszik neki! "Némi" meglepődés után, azt mondtam, hogy jól van legalább az egyikünknek tetszik, és még ilyet úgyse próbáltam, szóval menjünk! Az idő ekkor fél 9 volt. Mondtam barátnőmnek, hogy akkor szedjük össze magunkat, mert szerintem maximum 1,5 óráig fog tartani a koncert, ami pontban fél 9kor kezdődött. Szóval belehúztunk és már fél 10kor indulásra készen is voltunk! Igen, fél 10kor. Elindultunk és mivel gyenge volt a forgalom, így laza 2 perccel később már el is parkoltunk a házam előtt. Ahogy haladtunk a hely felé, kezdett gyanús lenni a dolog, mert emberek jöttek szembe! Mondtam is Verának, hogy mi vagyunk azok, akik a buli végére érkeznek. Kicsit bizonytalanok voltunk a bejártnál, én mindenképp, de azért bementünk a Kobuciba. A hangulat oldása érdekében, gyorsan feltankoltunk a ház borából, aztán belevetettük magunkat a helybe. Ez egy nyitott hely, középen tánctérrel a szélén bárokkal, kajával és padokkal, ha esetleg nem szeretnél táncolni, akkor nyugodtan le tudj ülni. A zenekar, már befejezte a koncertet, de a zenei stílus még maradt egy darabig. És pont olyan volt, mint Veránál.  Ami ezen kívül feltűnt, hogy bármilyen előítéletem is volt a hellyel kapcsolatban, bizony tévesnek bizonyult, mert nagyon jó hangulata (vagy ahogy a gyerek mondaná, vájbja) van a Kobucinak. Bár a zene nem olyan volt, mint amilyet szoktam egyáltalán hallgatni és jómagam sem éppen illetem oda a tűzpiros földig érő ruhámban, de piszok jól éreztem magam. Aztán egyszer csak előbukkant két srác. Az egyikük barátnőmet lelasszózta, a másikuk pedig mint egy kolibri csapkodott és ujjongott és többször elmondta, hogy zavarban van. Kolibrink zavarában néha eltűnt. Így történhetett meg, hogy egy másik srác is próbált hozzánk csapódni. A beszélgetést így kezdete: Öregnek nézek ki? Néztem, rá, hogy ez aztán a csajozós duma! Gondoltam magamban annak pont nem ellenben erősen ittasnak. Majd gyorsan ledarálta élete történetét. Csak annyit mondanék el a történetről, hogy nem egy ilyen sztorival kezded a beszélgetést egy szórakozóhelyen egy lánnyal/nővel, akit meg akarsz ismerni. Vagy mi. A lasszós srác, próbált megmenteni, de emberünk csak nem tágított, majd jobbnak láttam, ha kimegyek a mosdóba. Visszafele megláttam kolibrinkat és gondoltam inkább váltok vele pár szót, minthogy visszamenjek és hallgassam az öregvagyokésszarazéletem című történetet tovább. És kiderült, hogy kolibri, ha nincs ott senki, nem is annyira kolibri, hanem sokkal inkább egy normális ember, akivel és most figyelj, lehet beszélgetni is! Én nem is tudom mikor volt utoljára, hogy valakivel, vagyis egy férfivel elsőre ilyen jót beszélgettem. Persze, kolibri egyből visszajött, mikor megérkeztek a többiek. Aztán kolibrink néha elszállt, majd visszatért normál emberi ruhájában. Majd egyszer csak elkérte a számom. Mondtam neki, hogy nem, ha annyira akar velem kontaktálni, akkor ott a facebook és keressen meg. Mennyire mai hülyeség ez! Erre megkérdezte, hogy mikor volt utoljára, hogy elkérték a számom. Így, élőben. És bizony kellet gondolkodnom és akkor rájöttem, hogy egyrészt igaza van, másrészt meg mit féltem annyira a számom, úgyhogy megadtam. Egyszer élünk. És nemhogy megadtam a számom, de még haza is kísértek minket a fiúk!

Hát így történt, hogy egy nemakarokmennisehová estéből, egy igazán jó buli keveredett! És ami a legjobb, hogy a gubómból ezen az estén kiléptem. Hiszen az elmúlt évek nagyon is nyomot hagytak a lelkemen, kezdve a rendkívül rosszul sikerült párkapcsolattól, anyu és nagyszüleim elvesztéséig. Bármennyire is pozitív ember vagyok ezek bizony megvisletek,  bezártak. És szombat este ebből a gubóból léptem ki. Aztán, hogy Kolibrivel lesz-e valami, nem  tudom, de egy valami biztos, hogy egy szuper nyári helyet találtam, ami itt van tőlem10 percre! :)

Ez most nem egy szerelmi háromszögről fog szólni. Az történt, hogy az én drága egyetlen gyermekem itthon hagyott engem. Egyedül elutazott Balatonra. Mondjuk ez is megérne egy bejegyzést, milyen érzés az egyetlen gyerekedet egyedül elengedni egy ilyen hosszú útra, de ez most akkor sem róla szól! :)

Szóval gyermek nélkül maradtam hétvégére és ilyenkor az első sokkon túl, hogy Úr Isten, most mi lesz, mit fogok csinálni, ki és mi is vagyok gyerek nélkül (amúgy ez is megérne egy bejegyzést), szóval az első sokk után elkezdtem a hétvégét kitalálni. Gondoltam elmegyünk strandolni. Úgy elképzeltem, hogy egy kifekszem valahol egy kicsit és semmit nem csinálok, de kiderült, hogy Vera barátnőm ezt annyira nem szereti (egyébként én sem, csak az elképzelés hangzik jól), majd Zsuzsi bedobta, hogy lesz ma evezés, menjünk oda. Mondtam, hogy persze, menünk, mi bajunk lehet! Véletlenül pont volt még 3 hely, úgyhogy gyors pakolás és irány Verát felvenni, majd nyomás az evezésre, mert persze semmit nem kapkodunk el, a foglalás a túra indulása előtt 1 órával történt, mondjuk addigra legalább már Veránál voltam és épp időben 14:01kor oda is értünk (hivatalosan 14:00kor indult volna a túra). Zsuzsi is szerencsésen megérkezett. Mikor odaértünk realizáltam, hogy ezek kajakok, ami viszonylag billegős. Abban a pillanatban megbántam, még azt is, hogy aznap felkeltem, de vissza nem fordulunk, hát hajrá. Gyors eligazítás, majd vízre szállás. Mi voltunk a másodikok, akik elindultunk. És akkor elkezdődött eme három nő utazása a Dunán és a lelkekben. Annyit tudni kell rólunk, hogy mindhárman egyedülállóak vagyunk, egyedül neveljük a gyerekeinket és megszoktuk, hogy mindent mi irányítunk. Na ez a három nő ült egy csónakban.  Én borultam ki először, mert annyiszor elmondták, hogy mit ne csináljunk, hogy ne boruljunk be, hogy én csak a beborulásra tudtam koncentrálni. Az első egy perceben halál félem tört rám, hogy beborulunk, mind meghalunk és ezen a mellettünk elhaladó motorcsónakok egy cseppet sem segítettek, sőt! Én a hajó elejében a könnyeimmel és a démonaimmal küzdöttem, meg azzal, hogy merre evezzek, mert ugye a hajóban úgy működik, ha jobbra evezel balra mész és fordítva, de ez élesben a pánik roham kellős közepén egy cseppet sem segített. A hátam mögött Zsuzsi, mögötte Vera ült. Hogy pontosan mi történt köztük, azt nem nagyon tudom, mert hátra nem fordulhattam és rettenetesen koncentráltam, hogy NE BORULJUNK BE! De valami olyasmi volt, hogy mind a ketten szerették volna irányítani a hajót, de úgye a kocsit is csak egy ember tudja vezetni. Szóval én elől a démonaimmal, ők meg hátul egymással küzdöttek. Ebből az lett, hogy én a sírás határán voltam, amikor ők egymásnak feszültek és úgy döntöttek, hogy egyikük sem evez tovább. Na ez sem segített gyenge lelkiállapotomon, próbáltam elképzelni, hogy egyedül evezek és próbálom eldönteni, hogy most akkor melyik oldalon is kéne eveznem. Úgy éreztem magam, mit a partra vetett hal, csak épp a vízben! Aztán a lányok felülkerekedtek önmagukon és csak "visszaszálltak" a hajóba. Nekem közben minimálisan csökkent a félelmem. Kb fél óra után esett le, hogy a legnagyobb bajom az, hogy semennyire nem tudom ezt a  helyzetet kontrollálni és ebben a hajóban én maximum a díszpinty vagyok, mert érdemben nem sokat tudok hozzá tenni az egészhez. És ez, hogy nincs befolyásom az események felett, na ez földhöz vert. Ezzel együtt megjött az is, hogy most csakis és kizárólag erre  a két emberre számíthatok és egyébként át is adtam magam nekik. És nem mondom, hogy könnyű volt. Főleg úgy, hogy a lányok az egész út során azért próbáltak egymással versenyezni. Nem is versenyezni, de azt amit én megtettem, hogy átadtam nekik magam, azt ők nem tudták megtenni egymással. A kedvenc részem az, mikor Vera mondta, hogy baaaal és jobb, de közben, meg jobbra és balra evezett. Én érzékeltem, hogy valami nem jó végül feladtam, mert azt hittem, hogy rosszul csinálok valamit, majd Zsuzsi is. Vera meg nem értette, hogy miért nem vezünk. Majd a túravezető jelezte, hogy az a bal bizony a jobb.  Ezen később nagyon sokat nevettünk! Végül, hatalmas élmény lett, ezzel a lelki utazással együtt. És néha még a környeztet is láttam és bizony szép helyeken voltunk.  A túra után még sütiztünk és megbeszéltük a történéseket, majd este elkeveredtünk egy jó kis buliba, de ez már tényleg egy másik történet! 

Szóval hárman párban. A három barátnő, akik a saját útjukat járják és kikötnek egy hajóban! Érdekes utazás volt. És bármennyire is azt gondoltam, hogy soha többet nem ülök kajakba, most mégis azt mondom, hogy abba a kajakba bármikor visszaülnék. Nem egyesbe, hanem abba a hármas kajakba! :)

Ez a maraton, mint a legtöbb dolog az életemben úgy kezdődött, hogy jó lesz! És végül is jó lett!

Amikor jelentkeztem Futniszép márka nagykövetnek döntöttem el, hogy ha bekerülök a csapatba, akkor én bizony lefutom még egyszer a maratont. Mert végülis milyen jól hangzik, hogy márka nagykövetként Badacsonyban maratont futok. Aztán jött a nagy ijedelem, mikor tényleg bekerültem a csapatba, hogy hát azért na, ezt lehet, hogy jobban át kellet volna gondolnom. De nem volt vissza út. pedig iszonyat sok akadályt állítottam fel magamnak. Februárban komolyan elgondolkodtam, hogy egyszerűen visszamondom, mert akkor annyira távolinak tűnt. De egy telefon hívás mindent megváltoztatott. Addig is futottam, de onnantól elkezdtem tudatosan erre a versenyre készülni. Tudom, kicsit későn. Aztán márciusban beteg lettem, ami 3 hétre kivett a futásból. Akkor megint elgondolkodtam, hogy ezt nagyon nem kéne. De azon is túllendültem. Aztán áprilisban felhívtam végre a visszér klinikát, ahol olyan gyorsan megműtöttek, hogy mire kettőt pislogtam, már bekötött lábakkal feküdtem itthon. Akkor azért nem tudtam futni. De szerencsére itt csak 1 hetet vesztettem, aztán mehetett, ami a csövön és az időmben kifért. Aztán közeledett az UB és nagyon úgy tűnt, hogy idén nem leszek ott, de végül mégiscsak ott voltam. És hála a szuper csapatnak megengedték, hogy egybe fussak egy hosszút! Életem legtanulságosabb edző/verseny futása volt. Itt rengeteget tanultam. Mert meleg volt, onnan indultam, ahonnan Badacsonyból, dombról le és fel és a frissítés megtervezése sem sikerült túl jól, szóval volt mit összeraknom. Aztán a gyereknek születésnapja volt, ami teljesen felborította a felkészülésemet, arról ne is beszéljünk, hogy suliban is utolsó vizsgák egyikét ekkor csináltam. És bár fizikailag keveset készültem, fejben nagyon sokat. Minden este megnéztem az útvonalat. Megnéztem a frissítő pontokat. Tudtam, hol vannak az emelkedők és melyik fog fájni. De még így is szükség volt egy kis fejben helyre tételre.Semmit nem tudtam, csak azt, hogy meg tudom csinálni! Ez olyan bizonyossággal volt bennem, mint eddig semmi, soha. Tudatosan étkeztem és mentem aludni esténként. Akkor is ettem, mikor nem voltam éhes és szem előtt tartottam az elmúlt egy évben tanultakat és a lehető legtöbb valódi ételt ettem. És eljött a verseny. Előző este a kedvenc szállásomon voltunk már barátnőmmel. Élveztük a hely hangulatát és készültünk a másnapra. Ha valaki valaha egy hangulatos szállást keres szívből ajánlom őket (Bacchus Apartman Badacsony).

Egy csoda ez a hely. Csak azt bántam, hogy nem maradtunk még egy napot! Isteni reggeli után futás volt a helyszínre, mert bemelegítést tartottam a kicsiknek. Aztán a helyszínen kiderült, hogy ha már ott vagyunk, akkor azt a 400 métert fussuk  is le velük. Ez így a 42 kilométer előtt pont jól jött, de úgy szép az élet ha zajlik. Aztán megtartottunk még egy bemelegítést a félmaraton és marton indulóknak, aztán kezdődött. Barátnőmmel azon tanakodtam, hogy vajon mi lenne a jó zene választás nekem, mikor szembe jutott Lubics Szilvi, aki az UB-n 4 órás Ákos koncertet hallgatott. Nekem Ákos nem a kedvencem, de a spotifyon gyorsan találtam 4 órás best of Take That-et. Elindítottam és elkezdődött: Today is good be a greatest day of our life, vagyis a mai nap egy jó nap életünk legszebb napjára. És tényleg így is lett. Azt hiszem ritkán élem meg azt, hogy nem gondolkodom, de most annyira vitt a zene és  a lendület, hogy nem gondolkodtam, csak menetem, futottam és megéltem a pillanatot. Volt, hogy nem is hallottam, mit mond a Strava, csak 2 kilométerrel később tudatosult, hogy kimaradt valami. A fele jól ment, de tudtam, hogy a második kör kritikus lesz. Szerencsére messze volt a befutó, így gyorsan túllendültem ezen a holtponton. 32 kilométerig nagyon éltem a versenyt, aztán jött a tényleges holt pont. Vagyis a felkészülés hiánya, mert elkezdett mindenem is fájni. De leginkább a  térdem. Mivel tudtam, hogy a vállaim fáji fognak, így azokat betapaszoltattam, de a térdeimre nem gondoltam. Az utolsó 4,5 kilométer iszonyat volt. Ahogy barátnőmnek mondtam hangüzenetben az volt maga a földi pokol! Nem tudom, honnan és hogyan szedtem össze minden erőmet. Az utolsó 4, 5 kilométer olyan volt a végtelen történet maga. Úgy érzetem a megváltó cél sose jön el. Aztán ráfordultam, arra az útra, ahonnan már csak 1,5 kilométer volt. Sose volt még 1,5 kilométer ilyen hosszú. Volt egy kép bennem, hogy a befutónál elsírom magam és mikor megláttam barátnőmet a cél előtt, pont ez történt! 5 óra 14 perc futás után egyszerűen elsírtam magam. Egyszerre volt hihetetlen és fantasztikus élmény! Hihetetlen volt, mert azt hittem, hogy soha többé nem lesz ilyen, és fantasztikus volt, mert újból átélni ezt az élményt valami elképesztő. Kitaláltam, végigvittem, megcsináltam! Emlékszem a rajt előtt volt egy pillanat, mikor felnézem magam elé és azt mondtam, kész vagyok, mehetek, csináljuk! És akkor ott a célban tudtam, hogy megcsináltam!

Badacsony maraton! Életem élménye! És bár rosszabb idővel futottam mint Amszterdamban, de az élmény 1000x jobb volt! És ezért mentem, egy jó maratoni élményért! És ezt megkaptam. És hogy mikor lesz a követező? Valahol a 18 kilométer környékén megfogadtam, hogy nagyon vonzó az  New York maraton, de azt hiszem nekem ebből ennyi elég. Ez alatt a 42 kilométer alatt jóban lettem magammal és szeretném ezt az élményt így megtartani! Szóval letettem a lantot, de csak a maratonit. Mert tudom, hogy sok futós élmény vár még rám!

Tudod anyu, ma egy éve, hogy utoljára láttalak.

Erős év volt a tavalyi. Csomó mindenről lemaradtál. 

Tudod anyu, hogy neked volt az egyik legszörnyebb temetésed? De komolyan! A Majorost agyoncsapnám. Olyan beszédet írt, hogy majdnem elaludtunk rajta. Te, szétidegeskedted volna magad rajta. Mondjuk, azt is agyon csapnám, aki belerakta, de ez egy másik történet. Fúh, hogy utáltad volna. De az utána lévő tor az tetszett volna. Sokan eljöttek.

Azt tudod, hogy páran elirigyelték, hogy meghaltál? Azért gondolom, mert utánad mentek. Így történt, hogy a gyerek nagymama nélkül maradt. És tudod anyu, a pesti mamával mindig voltak összetűzéseid. Aztán azt hitted, hogy meghalsz és hopp megoldódik ez is. De nem, nem. Bár a mama nem tudta, hogy elmentél, de még így is utánad ment. Na, most aztán képzelem, mennyire bosszankodhatsz, mert ott dirigál neked. Volt 8 hónapod nélküle. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy megérte-e. Oh, de nem csak ők mentek utánad, de még az Eszter anyukája is! Tudod anyu, inkább mentél volna  Maldív szigetekre. Mert ha azt elirigyelik, onnan azért csak vissza szoktak jönni az emberek. 

Na, de mit szólsz anyu, hogy Tudjukki visszatért? Tudod, a nő! Ja, az öreg nem bírta sokáig nélküled. Mondjuk szerintem ez a februári összejövetel egy kicsit erős volt, nevezzük korainak, de van egy olyan érzésem, hogy korábban történtek ott a dolgok. Szerinted? Jó, ettől, hogy van Tudjukki, az öreg azért még odateszi magát. Úgyahogy. De én mondjuk pont nem panaszkodhatok, csak hát na, neked azért elmondom. 

Tudod anyu, tavaly kb minden elromlott. Viccen kívül. A bojler, a mosógép, a klíma, a gáz, a mosogatógép, az autó. Hát én idegeskedtem annyit ezek miatt, hogy azt elmondani nem tudom. A bojler nyilván télen romlott el, hogy tutira megfagyjunk (amúgy nem, mert aznap megcsinálták, de para volt). A mosógép meg, hát hetekig nem tudtam mosni. Vittem ide-oda a ruháinkat, végül felfedeztük a mosodát és ott mostunk. Óriási élmény volt. A klíma, na mikor ment tönkre? Mikor? Ühüm! Igen! Nyáron a 40 fokban! Hát naaaa! Mondjuk a gáz is nyáron adta meg magát, de nem volt para a 40 fokban hideg vízben fürdeni. A mosogatógép meg karácsony előtt, az autó akksija meg új év előtt adta meg magát.

Tudod anyu, idén együtt mentünk Ágikával halottak napján a temetőbe. Na, azon jót röhögtél volna. A csólyosi temetőben kommandóztunk és próbáltuk megtalálni a rokonokat. Miközben jöttek a falusiak felöltözve, mert mise volt, mi meg szakadt farmerban sétáltunk a sírok között.

Tudod anyu, hogy a gyerek mennyire nő. Ezt sose mondtad nekem, hogy egyszer csak fogja majd magát és kisgyerekből zsíroshajú, pattanásos kamasz gyerek lesz. Ja és 38-as lába. Pont mint nekem. Gondoltad volna, hogy 10 évesen már ekkora lesz? Hát én sem. És, és na mi volt? Egyedül jött egyszer haza a suliból! Na az tényleg nagyon para volt nekem. Mert természetesen lemerült a telefonja és azt se tudtam merre van, él-e még. Anyu! Ezekre igazán felkészíthettél volna mielőtt elmész! De legalább felhívhattalak volna. Mondjuk ott voltál, mert miközben taknyom nyálam egyfolyt a rémülettől rád ripakodtam, hamár meghaltál, akkor most tessék vigyázni az unokádra! És vigyáztál is. Olyan vidáman ért haza ez a gyerek. És nem értette miért szidtam le. Amúgy sokat emleget. Hiányzol ám neki. Karácsonykor is nagyon aggódott, hogy milyen lesz nélküled az ünnep.

És azt tudod anyu, amióta elmentél összehoztál minket a húgommal és az öcsémmel? A Barbarával nem nagyon vitázunk és sokat beszélünk. Olivérrel meg minden héten beszélünk. Ahhoz képest, hogy régen eltelt úgy több hónap, hogy nem beszéltünk! Szóval ennek nagyon örülök. Csak kár, hogy ezt már nem láthattad. 

És, hogy velem mi van? Tudod anyu, sose gondoltam volna, hogy 41 évesen veszítem el az anyukámat. Képzeld miután elmentél 3 hétig nem aludtam. Én! Aki világ életében jó alvó volt. Rettenetes volt. És beiratkoztam egy suliba. Na, hát ennek sem örülnél, mert nem hiszel te ebben. Pedig tudod anyu, szerintem hallgatnod kellett volna rám. Na, de mi is volt. Azon kívül a sok rosszon kívül. Utaztunk a gyerekkel. Tettünk egy rövid európai utat hátizsákkal. Nagyon büszke vagyok rá, olyan elképesztően ügyes volt. Volt egy nagy és jó rendezvényünk. Meg három kisebb is és mindegyik jó volt. A macska többet volt beteg, mint a gyerek. Tipikus. És én a 3 hetes nem alvás után egy kicsit bezárkóztam, mármint lelkileg. Azt hiszem ez volt a legnagyobb védőpajzsom. Emlékszel hogy hívtál: Zsanettka. Nyáron voltunk Anitáéknál és átmentem Maltikáékhoz egy kicsit őket is meglátogatni. És Matilka egyszer csak kimondta, hogy Zsanettka és pont úgy mondta, ahogy te mondtad, pont azzal a hangleejtéssel és még a hangja is hasonlít a tiédhez, jaj anyu, majdnem elsírtam magam. Mert olyan jó volt újból hallani. Még akkor is ha nem te mondtad. 

És a karácsony! Tudod anyu, arról nem volt szó, hogy mostantól nekem kell sütni! A diós bejglit rosszul tekertem fel és néhol vastag lett a tészta, a mákos kiszáradt, a zserbóra nem étcsokit szoktál tenni, és az öreg elrontotta a töltött káposztát, de én aztán el nem mondtam neki! Szóval igen, egész jól sikerült. Kivéve, hogy nem voltál ott. Pedig ajándékot is vettünk neked. És tudod anyu az van, hogy ez a karácsony akkor is eltelt. És ez a legrosszabb. Hogy minden megy tovább. Kegyetlenül halad az élet tovább. Mindenkinek megvolt a születésnapja nélküled (mondjuk az enyémet 1 hónappal később ünnepeltük, de ki számolja). És akár mit is csinálok, akkor is telik az idő, pedig néha tényleg megállítanám. Vagy visszatekerném. Hogy csak még egyszer megölelhesselek. Emlékszel mit mondtam neked, mikor a Józsi elment? Hogy nem engedlek el ebből a világból, míg meg nem tanulsz rendesen ölelni! Tudod anyu, szerintem ez nem sikerült. És tudod anyu, erre adhattál volna még időt, hogy ezt megtanítsam neked.

És tudod anyu, rettenetesen hiányzol! Nem minden nap, minden percben, hanem úgy általában. Hiányzik az anyukám. És hallgatom a barátnőim, mikor elmondják, hogy milyen az ő anyukájuk és hogy mennyire haragszanak rájuk, hallgatom és tényleg csak annyi jut az eszembe, hogy de jó nekik, hogy tudnak kivel veszekedni. Ha tudnák, hogy ez mekkora kincs! Ha értenék! 

És tudom, hogy tudod! Hiszen ott vagy! Ott voltál mikor a gyerek egyedül jött haza, mikor utaztunk, mikor minden tönkre ment, mikor minden megoldódott, mikor sütöttem. Ott voltál, ott vagy! Tudom! Érzem! 

Egy éve nem mondtam, hogy Édesanya! Pedig mondanám. Minden nap. 

Vannak pillanatok. Pillanatok, melyek talán soha nem jönnek vissza. És vannak pillanatok, amik az utolsók és nem is tudjuk.

Utolsó közös szülinap.

Utolsó gyertyafújás,

Utolsó összenézés.

Utolsó beszélgetés.

Utolsó jelenlét.

Utolsó hang.

Utolsó tekintet.

Utolsó mosoly.

Utolsó kézszorítás.

Utolsó itt.

Utolsó levegővétel.

Utolsó...

Másfél év. Ebben a másfél évben három szerettemet veszítettem el. Vagyis három szerettem döntött úgy, hogy átmegy oda, ahonnan ugyanúgy nem tud visszajönni. Tegnap a nagymamám ment át. Én láttam őt utoljára. Azt mondtam neki: Jó utat, Mama! Jó utat! 

UB, vagyis Ultra Balaton. Ez az az őrület, amikor emberek körbefutják a Balatont. Van, aki egyedül, párban, trióban és van aki tizenharmad magával. 

Az UB volt az a verseny, ami mindig jó ötletnek tűnt, de sose akart összejönni. Először 2017-ben indultam volna, de sérülés miatt ki kellett hagynom. Aztán a következő néhány évben meg mindig akkor volt, mikor a gyereknek volt a szülinapja. Végül tavaly sikerült egy 10 fős csapattal lefutnom és túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legrosszabb versenye volt. Szó szerint az életemért küzdöttem azon a 16-17 kilométeren. El is határoztam, hogy soha többet nem indulok ezen a versenyen. Na persze! Barátnőm már tavaly mondta a nevezésnél, hogy ha tudok üljek le és nevezzek, de annyira nem érdekelt, hogy el is felejtettem. Aztán szólt, hogy van egy csapat, mondtam szuper, sok sikert kívánok. Kérdezte: Tuti? Mondtam: Tuti. Aztán márciusban jött a kérdés, biztos nem szeretnél jönni? Kérdeztem, miért? Mert valaki nem ér rá és nincs meg a 10 fő. Akkor már tudtam, hogy elvesztem. Mondtam, hogy jó, akkor megyek.

- De körbe megyünk! - mondta barátnőm.

- Oké! - mondtam. Mintha tudtam volna, hogy mibe is vágtam bele. 

Aztán ahogy közeledett a verseny időpontja elkezdtem magamba nyekeregni. Merthogy simán nagy arccal bevállaltam a 20 km-t, de egyszerre mostanában max 7-et futottam. Aztán azt is bevállaltam, hogy 3 idegen emberrel alszom együtt, akik közül egy pasik két nő. Tisztára mint a táborokban! A verseny előtt 2 héttel ketten is lesérültek a csapatból, így átvettem még 4,5 km-t. És kitaláltam, hogy viszem a bringát is és éjszaka azzal kísérem barátnőméket. A verseny hetében nem tudom milyen indíttatásból úgy döntöttem, hogy elmegyek futni az esőben. Ezt megfejeltem, hogy mezítláb rohangáltam a fűben a Margit szigeten. Hazafelé még gondoltam is, hogy lehet nem volt jó ötlet. Aztán másnak kiderült, hogy tényleg ne volt jó ötlet, mert 38 fokos lázam lett és itthon feküdtem és mozdulni se tudtam. Itthon fekve azon töprengtem, hogy ezt most ügyesen megcsináltam magamnak, de ez nem az a verseny, amit az utolsó pillanatban le lehet mondani. Úgyhogy minden erőmet összeszedtem, még az angyal kommunikációt is bevettem. Így sikerült valahogy péntekre embert varázsolnom magamból. Még nem voltam 100-as, de alakultam. Pénteken megvolt a tésztaparty, lassan kezdett megérkezni az igazi UB érzés. Éjszaka nem sokat aludtam. Nem azért, mert egy vadidegen emberrel kellett együtt aludnom! Egyszerűen nem ment. De volt rajtam valami hihetetlen nyugalom, hogy nem baj ha nem alszom, csak pihenjek. Reggel 6kor kipattantak a szemeim. Szombat reggelre sikerült teljesen összeszednem magam. Nyoma se volt a csütörtöki láznak. Kicsit folyt az orrom, de ennyi. Reggeli, majd irány a verseny központ. Na ott már kezdtem érezni a bugit a lábomba. 08:33-kor sikerült is elrajtolnunk. Nagyon izgultam. Az első barátnőm volt, én voltam a harmadik. Azt tudtam, hogy első részt simán lefutom, de az nem volt meg fejben, hogy a másodikat és a harmadikat, hogyan fogom, hiszen még sose csináltam ilyet. Aggódtam az idő miatt is, mert megadtam 6:40-es időt, de az utolsó futásaim alatt inkább 7-es átlaggal sikerült futnom. Szóval volt kínom rendesen. Közben át a váltópontra, nyilván ki nem talált oda elsőre? Bizony! Mi. Barátnőm befutott a váltópontjára, örömködtünk, hogy juhuuu, már egy megvan, de ugye a következőt én váltottam. Átértünk a következő váltópontra és én már totál kész voltam. Megérkezett a lány, leváltottam és uccu. 6:40. Ugye? Tartani kéne. De meleg van! Basszus! Rövid nadrágot kellett volna felvennem! Gyorsan futok. Jaj, ne elfutom az elejét! Most meg lassan futok, így meg nem lesz meg az idő. Basszus, de meleg van! Hoppá, emelkedő! Hogy mi a f@sz????? Ebbe még egy szelfi is belefért amúgy, amit elküldtem a csoportnak, hogy kicsit sajnáljanak. Emelkedő megvan, de basszus ez tovább emelkedik! Neeee! Még mindig meleg van! Minek vettem sport szárat? Nincs vizem, szomjas vagyok! Kéne víz! De nincs poharam. Qrva zöld verseny! Jéééé! Ott egy kút! Megmenekültem! Túl gyorsan futok még mindig! Nembaj, már mindjárt ott vagyok! Éééés befutottam. Szuper! Egy megvan! De hogy lesz ebből még egyszer ennyi és harmadjára még egy kicsi? Nézzük, hogy ment: 6:19! Azta,de jó vagyok! Itt is örömködtünk, fotó a Balaton parton aztán nyomás tovább, mert mindjárt beérkeznek a váltópontra. A badacsonytomaji váltást elrontottuk és szegény srác ott várt a csapatra! A keszthelyi váltópont jó volt, sokat hülyéskedtünk, fotózkodtunk és begyűjtöttünk mindent is, amit csak lehetett. Mire ráfordultunk a déli partra már éreztem, hogy kezdek fáradni, pedig még de messze volt a vége. Jó lett volna a következő futás előtt pihenni egyet, de nem ment, így picit fáradtan indultam el Fonyódligetről. Fuh, de hosszú lesz. Fáradt vagyok. Gyorsan futok. Nem kellett volna a kabátot elhoznom. Melegem van. Mennyi van még? Jesszusom még csak 2 km-t futottam. Azt hittem mindjárt ott vagyok. Nem bírom! Elegem van! Sötét lett! Basszus! De utálom. Fejlámpa be! Csak el ne essek! Hogy lesz még egy? Leadom! Én nem futok ma már többet! Mikor érek oda? Egész jól megy! Máris vége! Mennyi lett! 6:09! Na neeeee! Király vagyok! Mikor leváltottak megkérdezték, hogy szeretnék-e még futni, mert akik lesérültek jól bírják és futnának még. Tőlem! Hál Istennek, hogy nem kell újból rajthoz állnom. Főleg nem sötétben. Mert ez a sötét nem barátom, nagyon nem. Igazi lélekölő itt a Balaton parton. Ezért hoztam a bringát. Hogy barátnőméknek ne kelljen tök egyedül a vaksötétben futkorászniuk. És eljött a biciklizés ideje is. Basszus! Nem jó a lámpa fénye! Alig világít! Nehogy neki menjek. Nehogy másnak menjek neki. Kikerülnek? Útban vagyok! Alig világít ez a sz@r! Majd telefonnal. Basszus, de hideg van a bringán! Fázik a kezem. Fázik a lábom. Mindenem fázik! Barátnőmet leváltotta a férje és mentünk tovább. Fáradt vagyok. Nehogy neki menjek. Nagyon fázom! Basszus! Miért van ilyen baromi sötét? Meg hideg! Nappal meg miért volt 20 fok? Most miért nincs? Miért nem vettem fel egy pulcsit? Fuh vége! Végre! Tényleg átfagytam a bringán. De leszámítva a magammal folytatott belső küzdelmet, élveztem. Bringa fel a kocsira, nyilván nem ment már olyan könnyen, így tizen x óra fent lét után. Átautóztunk ismét az északi partra a következő váltó ponthoz. Itt már nem volt örömködés, csak túlélésre mentünk. Barátnőm még hajnalban futott egy ötöst. Odaértünk a következő helyre. Barátnőm aludt, így a férje és én megnéztük milyen is ez a váltópont és hogy lehet-e itt szerezni valamit. A két zombi odasétált egy faházhoz és mereven néztük, hogy mi van ott. Néztük a melegen tartót, hogy hát ez meg! Köszönni se köszöntünk. Aki ott volt és fogadta a futókat, gondolhatta, hogy ezek is jól kivannak. Odaszólt: Ott van pohár, ez meg tea, vegyetek és igyátok. Mi meg felnéztünk, hogy miiiii??? Aztán csak felfogtuk, hogy itt lehet enni és inni. Zsíros kenyér még sosem esett ilyen jól, mint ott! Vittünk barátnőmnek is, aki elegánsan megkérdezte, milyen zsíros kenyér? Kacsa zsíros? Na eddig bírtuk röhögés nélkül! Persze, kacsa zsíros kenyér! Ezen túllendülve, próbáltunk aludni vagyis én, mert a többiek vidáman húzták a lóbőrt. Barátnőm férje egész kellemes hangon horkolt bele a fülembe, de van az a fáradtság, amikor a horkolást altató zenének hallod. Így sikerült kb 1 órát aludnom. Aztán neki indultunk az utolsó szakasznak. Ide már felöltöztem. Csak fáradt voltam. De barátnőm még jobban. Megegyeztem magammal, hogy mögötte futok, hogy ne legyen tempó kényszer. Jönnek mögöttünk? El ne bambulj! De sz@r ez a lámpa. Majd a szakasz felénél barátnőm megkért, hogy csináljak fotókat róla, így ezzel elment jó sok idő. Innen már gyorsan a következő váltásra. Ott is bringa fel, fotó a napfelkelténél és nyomás a célba, hogy együtt futhassunk be! 23 órát adtunk meg, hogy ennyivel futjuk körbe és végül 21:45 perc lett belőle. És senki nem kényszerből futott gyorsabban, egyszerűen vitt minket a lendület. 

Hát ilyen volt az én idei UB-m. Óriási élmény. Ha a tavalyi lett volna az első és egyetlen, az egy óriási hiba lett volna. Fantasztikus csapat volt, elképesztő élmény. És megannyi emlék. Én nem is tudtam, hogy ennyi élményt lehet szerezni egyetlen nap alatt. Mikor lementem azt mondta, hogy tudni kell ezt abba hagyni, de a csapatnak azt írtam, hogy velük bármikor újra lefutnám.  

Hétvégén unokatesóméknál voltunk. Nagyon szeretek hozzájuk járni. Vidéken laknak, távol a város zajától, az erdő mellett. És most különleges volt az alkalom, mert a vadász bál volt.

Öttömös az Alföld szívében van, Szeged mellett. Azóta járok ide, mióta unokatesómék ideköltöztek. Sokaknak nem mond semmit, de nekem a világ közepe. Itt futhatok mezítláb, az erdőben, az emberek köszönnek, mégha nem is tudják ki vagy és még sorolhatnám. Lényeg, imádok ide járni. Unokatesóméknál a lelkem mindig megnyugvásra talál. Ezért is örültem annyira, mikor felhívott, hogy lesz vadász bál, megyek-e. Naná! Annyit mesélt korábban róla, hogy ki nem hagytam volna! :) Jó is volt kiszakadni itthonról. Úgy készültünk erre a bálra, mintha a szalagavatónkra mentünk volna! A bál a helyi művelődési házban volt. Mindenki ismert mindenkit. A zene, igazi lakodalmas zene volt. Az ételek kiválóak, semmi extra, de az a leves. Na, hát ilyet Budapesten nem lehet enni. A tánc volt a legjobb: körtánc. Vagyis körbe álltak az emberek és kettőt jobbra, kettőt balra léptek. Balra nyilván kisebbet, hogy azért haladjanak is. És ezt nagyon sokáig tudták csinálni. A bátrabbak külön táncoltak. Illetve az összeszokott párok. Én meg néztem őket a városi szememmel. Néztem, ahogy egymással beszélgetnek az emberek. Volt benne valami, nem is tudom, megfoghatatlan. Ez a mindenki ismer mindenkit egyrészről rossz is tud lenni, de akkor ott olyan jó volt. Mindenkihez volt mindenkinek egy kedves szava. Pontosan tudták, kit mivel lehet cukkolni. És ami ennél is szembe tűnőbb volt nekem, azok a párok. Hogy olyan jól elvoltak. Néztem őket táncolni vagy mikor beszélgettek, ahogy egymással beszélgettek. Volt köztük valami szintén megfoghatatlan. Valószínűleg nem mindenki között, de nem is figyeltem mindenkit. Aztán elvitt a bál, meg az evészet és ivászat, de ez, ahogy láttam ott a párokat nem ment ki a fejemből. Másnap egész úton hazafelé ezen gondolkoztam. Aztán mire hazaértünk beugrott: ezek az emberek egymást választják. Nem úgy van vidéken, mint Budapesten, vagy akár bármelyik városban, hogy nem baj van másik! Itt nem biztos, hogy van másik! És ők úgy is választanak, hogy hozzájuk ki passzol a legjobban. És mikor egymást választják, ki is tartanak egymás mellett. És nem azt mondom, hogy ők szentek, mert biztos vagyok benne, hogy van ott is válás, de minimum qrvaanyja! De megoldják! Ezt látom unokatesómékon is. Voltak ők lent, de az, ami kettőjük között van az nem lecserélhető semmi másra! És ezt láttam a többieken is. És talán ez hiányzik belőlünk, városiakból, hogy ha egymást választjuk, akkor nem dobjuk el a másikat, mert mittudomén. Illetve az is hiányzik belőlünk, hogy számunkra megfelelő partnert válasszuk. Sokszor úgy vagyunk vele, hogy mindegy is csak legyen, még akkor is, ha nem ezt mondjuk a külvilágnak. Pedig a számunkra megfelelő partner lesz az, aki mindig minden körülmények között minket fog választani.

Könnyű kis bálozásnak indult a hétvége. És sokkal többel jöttem haza, mint azt valaha is gondoltam. És remélem, legközelebb is kapok meghívást! 

Kicsit szomorúra sikerülnek a bejegyzéseim mostanában. Nem tudatos és történnek is jó dolgok velem, egyszerűen csak úgy érzem, hogy a rossz dolgokat kívülre szeretném rakni, ezért írok róluk.

Anyu halála után nem sokkal regisztráltam a Tinderre. Megint. Tuuuuudom, tuuuudom, hogy hangzik, de hagyjuk is. Sokat nem vártam a dologtól, hiszen eddig egyszer sikerült valami értelmes dolgot kihozni az online társkeresésből, de hát ugye sose lehet tudni. És valóban, találkoztam egy férfival. És jó volt vele beszélgetni. Iszonyatosan sokat nevettem vele. Idejét nem tudom, mikor nevettem ennyit. Futottunk, tényleg futottunk. Nem akart rám telepedni, ahogy az tették oly sokan idáig. Nem akart azonnal az ágyba vinni, vagy lehet mégis, de nem így tett. Még az első csókra is több találkozás után került sor. Nagyon sokat beszélgettünk és beszélgetéseink nem voltak erőltettek. Elmondta, hogy el van b@szva, de hát a mai világban ki nincs? Szerettem, mikor átjött hozzám és elmentünk futni. Meg azt is, amikor sétáltunk futás helyett. Szerettem hallgatni, mikor a fura hobbijáról mesélt, mert olyan nagy átéléssel tudott róla mesélni. Szerettem, hogy lehetett vele bolondozni és ahogy mondtam legfőképp azt szerettem, hogy nem birtokolni akart, hanem meghagyta a szabadságomat. Szóval egészen úgy tűnt, hogy ez most talán más lesz, mint az előzőek. Aztán eljött az csütörtök. Két dolgot nem tudott aznap. Az egyik, hogy a menstruációm közepén járok és ilyenkor a hormonok démonként járkálnak bennem. A másik, hogy aznap reggel nagynénémmel összevesztem, valami hülye örökösödési dolog miatt. Úgy volt, hogy aznap átjön vacsorázni. Én szerettem volna az aznapi találkozást, mert a héten máskor már nem ért rá. Bár én beértem volna egy futással vagy kamu futással, mindegy. Azt mondta, hogy együnk együtt. Hát jó, gondoltam, ahogy eddig sem erőltettem (azt hiszem) a dolgokat, úgy most se. Ha jönni akar, hát had jöjjön. Aztán bedobta, hogy hozna enni. Nem értettem. Most akkor ne főzzek? Meg hogy enne junk foodot is. Na ezt meg főleg nem értettem. Ő, aki retteg attól, hogy 15 grammot felszed! Aztán kiderült, hogy nem akar se junk foodot enni, és azt se, hogy főzzek, mert vele ne foglalkozzon senki. Aztán oda jutottunk, hogy akkor nem jön. Ma meg ott tartunk, hogy azóta nem beszélünk. És ez most így qrav szar! Főzni szerettem volna neki ételt és nem mérget! Ő mondta, hogy átjön, nem én kértem. Én csak 1 nyomorult órát szerettem volna az életéből, mindenféle kötöttségek nélkül, ahogy addig is! Hogy jutottunk el odáig, hogy valami jó, addig, hogy tudomást se veszünk a másikról. Ezt a ghostingot nem értem. Ghosting = szó nélkül eltűnni. Annyira nem méltó viselkedés senkinek. Ráadásul nagyon bántó. Persze lehetne azt mondani, hogy én sem kerestem őt. Ez igaz. Vártam, hogy keressen. Először csak egy napot. Aztán gondoltam, jó, kell neki még a hétvége is. Oké. Aztán vártam nőnapig. Mert az olyan jó alkalom lett volna. De semmi. Persze tudom, én is jelentkezhettem volna. De annyira bántott és bánt most is, hogy nem csináltam semmi rosszat! És bántottságomban semmi mást nem értem el, csak azt, hogy a nemkeressükegymást állapot állandósult.

Ghosting. A manapság mennyire jól tudjuk használni. Régen azért megmondtuk a másiknak, hogy nem szeretnénk vele a továbbiakban semmit se csinálni. Ma már elég, ha tudomást se veszünk a másikról. Ha ignoráljuk. Ezzel azt közvetítve, hogy a másik teljesen feledhető. Értéktelen. És ezzel közvetítve, hogy mindaz ami jó volt, az nem számít. Pedig... Hát így múlik el a világ dicsősége!