A válás óta futok. Hol többet, hol kevesebbet, de a futás az életem része. Amúgy nem szeretek futni, viszont a futás az egyetlen sport, ami kihoz a hétköznapokból és saját személyes sikereimet élhetem meg benne.
És amikor nagyon sokat futottam, megígértem a legjobb barátnőmnek, ha egyszer félmaratont szeretne futni, akkor lefutom vele. Sose tegyél olyan ígéretet, amiről nem tudod, mikor kell állnod a szavad. Merthogy, amikor megígértem akkor nagyon sok kilométert futottam hetente, most viszont annál kevesebbet. Most nem tölt annyira a futás, így megmaradt heti pár alkalommal 1-1 laza kocogás. Aztán nyár elején barátnőm közölte, hogy lehet lefutná a Wizz Air félmaratont. Mondtam jó ötlet. Mire, ő, akkor jössz velem? Ahaaaa! Hát peeeersze! Osztottam szoroztam és arra jöttem rá, hogy ha nem kell gyors tempót futnom, akkor akár még össze is jöhet. Telt az idő, sokat nem is beszéltünk róla. Bizonytalan volt, hogy egyáltalán meg tudná-e csinálni, van-e értelme és persze volt aki azt mondta neki, ha nem érzi ne csinálja, mert akkor rossz élmény lesz neki. Szerintem fejben nagyon nehéz erre felkészülni, hiszen olyan dolgot akart csinálni, amit előtte még soha. Mondtam is neki, hogy rossz élmény ide vagy oda, egy biztos, mikor áthaladsz a célom az piszok jó érzés. Az augusztus nagyjából így telt, hogy menjünk, ne menjünk. Vicces, mert augusztus végén volt a verseny. Aztán huszadika után lett meg a döntés: menjünk. Utolsó pillanatban sikerült is neveznünk. Őszinte leszek, ahogy közeledett a verseny napja, én egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon ÉN képes leszek-e végig futni. Ezt persze neki nem mondtam, mert nem akartam, hogy még azon is aggódjon, hogy a kísérője milyen lelki dolgokkal küzd ezzel kapcsolatban. Aztán a verseny előtti vasárnap elmentem futni. Néztem a tempót és arra jutottam, hogy hát ez azért menni fog. Igazából úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Versenyt még nem adtam fel, viszont ilyen keveset edzéssel is rég álltam rajthoz. Majd, amit hoz az élet. Hát az élet fura rendezvény szervező. Nem sokan tudják, de anyukám beteg. És ha azt mondom kemóra jár, akkor azért mindenki tudja, hogy mi is ez. Anyu betegségéről majd később, előre csak annyit, hogy sok minden történt ezen a nyáron. Anyu pénteken feküdt be a következő kezelésére. Megvolt a terv, hogy a gyerek a húgommal lesz szombaton és én így tudok pihenni és nyugodtan készülni a versenyre. De az élet nem így gondolta. Anyunak (aki nemrég csípő protézist kapott) szombaton egy rossz mozdulattól kiugrott a csípője. Ez mindent borított. Este 10-ig bent voltunk vele a kórházban, felváltva a testvéreimmel. 10-kor mondtam, hogy nekem el kell mennem, nemcsak a futás miatt, addigra ez érdekelt a legkevésbé, hanem mert a gyereket is le kellett fektetni aludni. Gyors tanakodás után kész volt az új terv: az öcsém marad és megvárja míg anyut átviszik a Balesetibe, én meg a húgommal és a gyerekkel ki anyuékhoz összeszedni a húgom cuccait és a macskáját és egy időre beköltöznek hozzám. Éjfél volt mire hazaértünk. Én kettőre kerültem ágyba. 2:15-kor még hívott az öcsém, hogy nem találja anyu gyógyszereit és ez után sikerült nagy nehezen elaludnom. Mikor 6-kor csörgött az óra, fordult meg a fejemben először, hogy nem megyek. Se nem vagyok edzett, se nem vagyok kipihent, ebből semmi jó nem sülhet ki. Mivel futó ruhában feküdtem le (hogy reggel ne kelljen átöltözni), így magamra néztem és úgy voltam vele, mint korábban, lesz ami lesz. A versenyre időben kiértem. Barátnőmmel beálltunk jó előre. És rajt. Órát bekapcsoltam és azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor fejben összeállt, hogy ez most nem az én versenyem, de ha megcsinálom, akkor azzal talán az anyukámnak is erőt tudok adni. Az eleje picit gyors volt, de mondtam is barátnőmnek, hogy nem baj, ezt maximum addig csináljuk míg ki nem futja magát a mezőny a rajtból. Szépen vissza is vettünk. Barátnőmnek tilos volt az órájára nézni (nyilván csalt), mondtam neki korábban, hogy nyugodjon meg azért vagyok ott, hogy én felügyeljem a tempót. És azt is, hogy ő éppen hogy van futás közben. Az ő dolga csak a futás és hogy élvezze. Tudtam mikor jött nála az első mély pont. Mikor meglátta, hogy a mezőny nagy része, már visszafelé fut. Kicsit korai volt , mert még csak a 8. kilométernél jártunk. Mondtam neki, hogy nem baj, nem az első hely volt a célunk. A célunk annyi, hogy 3 órán belül beérjünk a záró busz előtt. És, hogy megcsináljuk. Aztán amire nem számítottam, a 12-ik kilométernél elkezdett fájni mindkét térdem. Nagyon szeretem ezt a futócipőt, de ennyit még nem futottam benne és azt hiszem nem is fogok. Nem erre találták ki. És ez a fájdalom kitartott a végéig. Aztán barátnőmnek jött a második holt pont, de ezen is szerencsésen túl jutottunk. Majd jött a lélekölő monoton hosszú egyenes szakasz a rakparton. Tüdővel bírtam, de a lábaim lassan kezdték feladni. Minek fut valaki ennyit, ha előtte csak 5 kilométereket futott. Ugye! Aztán jött a 18-as kilométer és akkor úgy éreztem, hogy ennyi, megállok. Befejeztem. Úgy fájtak a térdeim, mint még sose. Belesétáltam. Aztán anyura gondoltam. És arra, hogy nem adhatom fel, mert ő sem adhatja fel. És ha tovább megyek és megcsinálom, akkor azt mutatom neki, hogy mindegy mennyire fáj, de bármit meg lehet csinálni! Na ez vezetett végig az utolsó 3 kilométeren. És barátnőm nagyon ügyes volt, mert az utolsó 1 kilométert nagyon megtoltuk. Láttam, hogy nehezen megy neki a vége, de azt is tudtam, hogy menni fog. És 2 óra 51 perccel célba értünk. Simán 3 óra alatt, bőven a záró busz előtt. Mikor átfutottunk a célon, barátnőm átölelt és majdnem elsírta magát. Lehet el is sírta. Abban az ölelésben benne volt minden. 27 év barátság, sok hülyeség, buli, nem beszélés, újra egymásra találás és az hogy bármi is van, mi itt vagyunk egymásnak és persze 21,1, kilométer. Pont így! És, ahogy az érmemet nézegettem még egy dolog jutott eszembe: Anyu, megcsináltam! Menni fog neked is! Aztán még egy, a gyerek, hogy soha nem adjuk fel! Soha!
Hát ilyen volt az én legutóbbi félmaratonom. Tele meglepetésekkel. Tele érzelemmel. És valóban, az időt tekintve életem leghosszabb félmaratonja volt, de ez a 2 óra 51 perc életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Nagyon jó volt barátnőmet végig kísérni lépésről, lépésre az álmai felé. Nagyon jó volt a mély pontokról felállni és katartikus élmény volt célba érni. Szívem tele hálával! Azt hiszem, mikor mi megismerkedtünk talán volt egy elképzelésünk, az élethosszig tartó barátságról Talán álmodtunk is róla. A legjobb, hogy most ezt az álmot éljük. És nagyon sok minden van még előttünk. Például futás is. Egészen pontosan 1 hónap múlva! :)
