Van ez az izé, amiről már régóta tervezek írni, de mindig csak kerülgettem. Kerülgettem, mert iszonyatosan fáj. És borzasztó nehéz ezzel együtt élni: beteg az anyukám.

Lehettem volna ennél drámaibb is, az is megállná a helyét, de azt hiszem ennyi így elég. Szóval anyu beteg. Rákos. Leírva még rosszabb mint kimondva. De az, rákos. Az a rosszabbik fajta. És itt most nem anyukám állapotot szeretném fejtegetni, hanem hogy én hogy élem meg ezt az egészet. Tudjátok milyen érzés, mikor valakinek a szíve megkövül? Megkövül, hogy így védje magát az érzelmi behatásoktól! Na ebben vagyok most. Teljesen tökéletesen érzelem mentesen tudok erről beszélni. Mintha azt mondanám, hogy elmentem a boltba és vettem 1 kiló almát. Vagy hogy tegnap vacsorára tésztát ettem. Közben belül egy iszonyatos skizofén állapotban vagyok. Egyrészről jól vagyok. Gyerek jól van, megy a suli, én is jól vagyok, nincs pasi, de kit érdekel. Nyugalomba vagyok, keresem az utam közben és úgy érzem jó irányba is haladok. De ott van az az érzés. Az a kib@szott felkavaró, qrvára fájó tehetetlen érzés, hogy BASSZA MEG! Az anyám 65 éves, qrvára élhetne még. Ott kéne lennie a húgom és az öcsém esküvőjén! Az unokája ballagásán! Mellettem kéne lennie, mikor sírok, hogy a kisfiam felnőtt és el kéne mondania, hogy neki milyen volt! Meg kéne nyugtatnia, hogy minden rendben lesz! De nem, mert az anyám rákos és azon imádkozunk, hogy karácsonykor még velünk legyen! HÁT TÉNYLEG BASSZA MEG! Egy éve még minden jó volt.Még januárban is. Még februárban is. Aztán jött a március és azóta egy álmok futás az életünk. Azóta annyi minden történt, hogy el sem hiszem, hogy 1 évbe ennyi minden belefér. Hozzáteszem, nagyon sokat tanultam belőle. A legfontosabb tanulás, hogy szerelemben és háborúban nincsenek szabályok. Ez most a háború része. Bárkit felhívok, ha esetleg segíthet és bárhová bemegyek, akkor is ha ez a hülye vírus van. Nyilván tiszteletben tartok mindenkit, de azt hiszem extra bőrt növesztettem az elmúlt időszakban. És nem érdekel. 

És tudjátok mi a legnagyobb ellenség? A telefon! Mert az megszólal. Bármikor. Sose gondoltam volna, hogy összerezzenek, ha mostohaapám hív. De összerezzenek, hogy mit fog mondani. Vagy ha a húgom ír. De a legkeményebb mikor az anyád hajnali 05:27-kor felhív. Na ott aztán tényleg mindenre gondolsz, pedig csak félre nyomta. Hogy miért van fent reggel fél 6kor? Mert nem tud aludni a fájdalomtól. Szóval a telefon kib@szott nagy ellenség lett és csak azért nem dobom ki a kukába, mert ezen kis készüléken keresztül képes vagyok egy csomó mindent elintézni neki. Persze magamnak is, jól van na! :) 

Ja igen és hogy mi a legnehezebb? Elfogadni az ő döntését és akaratát. Hogy nem fogad el semmi külső segítséget. Csak az orvost. Semmi táplálék kiegészítő, semmi alternatív gyógyászat, semmi táplálkozás. Semmi. Amit az orvos mond az szent és sérthetetlen. És ez nagyon nehéz. Főleg nekem, aki mindig az alternatív gyógyászatot keresi és alkalmazza, amíg csak lehet. 

És tudjátok mi a legnagyobb tanulság az egészben? Amikor megcsap a halál szele, rájössz, hogy semmi se számít. Úgy értem, hogy dolgoztam nagyon sokat az anyukámmal való kapcsolatomon. Sírtam miatta és voltam rá dühös is. De most ahogy ránézek csak az van bennem, hogy mindegy mi történt. Ő az anyukám. Azt tette, amit ő akkor a legjobbnak ítélt. Ezt tudom és érzem. És nekem mostantól kezdve nincs más dolgom, mint szeretni őt! Úgy ahogy van. Addig, amíg csak tudom...