Ez most nem egy szerelmi háromszögről fog szólni. Az történt, hogy az én drága egyetlen gyermekem itthon hagyott engem. Egyedül elutazott Balatonra. Mondjuk ez is megérne egy bejegyzést, milyen érzés az egyetlen gyerekedet egyedül elengedni egy ilyen hosszú útra, de ez most akkor sem róla szól! :)

Szóval gyermek nélkül maradtam hétvégére és ilyenkor az első sokkon túl, hogy Úr Isten, most mi lesz, mit fogok csinálni, ki és mi is vagyok gyerek nélkül (amúgy ez is megérne egy bejegyzést), szóval az első sokk után elkezdtem a hétvégét kitalálni. Gondoltam elmegyünk strandolni. Úgy elképzeltem, hogy egy kifekszem valahol egy kicsit és semmit nem csinálok, de kiderült, hogy Vera barátnőm ezt annyira nem szereti (egyébként én sem, csak az elképzelés hangzik jól), majd Zsuzsi bedobta, hogy lesz ma evezés, menjünk oda. Mondtam, hogy persze, menünk, mi bajunk lehet! Véletlenül pont volt még 3 hely, úgyhogy gyors pakolás és irány Verát felvenni, majd nyomás az evezésre, mert persze semmit nem kapkodunk el, a foglalás a túra indulása előtt 1 órával történt, mondjuk addigra legalább már Veránál voltam és épp időben 14:01kor oda is értünk (hivatalosan 14:00kor indult volna a túra). Zsuzsi is szerencsésen megérkezett. Mikor odaértünk realizáltam, hogy ezek kajakok, ami viszonylag billegős. Abban a pillanatban megbántam, még azt is, hogy aznap felkeltem, de vissza nem fordulunk, hát hajrá. Gyors eligazítás, majd vízre szállás. Mi voltunk a másodikok, akik elindultunk. És akkor elkezdődött eme három nő utazása a Dunán és a lelkekben. Annyit tudni kell rólunk, hogy mindhárman egyedülállóak vagyunk, egyedül neveljük a gyerekeinket és megszoktuk, hogy mindent mi irányítunk. Na ez a három nő ült egy csónakban.  Én borultam ki először, mert annyiszor elmondták, hogy mit ne csináljunk, hogy ne boruljunk be, hogy én csak a beborulásra tudtam koncentrálni. Az első egy perceben halál félem tört rám, hogy beborulunk, mind meghalunk és ezen a mellettünk elhaladó motorcsónakok egy cseppet sem segítettek, sőt! Én a hajó elejében a könnyeimmel és a démonaimmal küzdöttem, meg azzal, hogy merre evezzek, mert ugye a hajóban úgy működik, ha jobbra evezel balra mész és fordítva, de ez élesben a pánik roham kellős közepén egy cseppet sem segített. A hátam mögött Zsuzsi, mögötte Vera ült. Hogy pontosan mi történt köztük, azt nem nagyon tudom, mert hátra nem fordulhattam és rettenetesen koncentráltam, hogy NE BORULJUNK BE! De valami olyasmi volt, hogy mind a ketten szerették volna irányítani a hajót, de úgye a kocsit is csak egy ember tudja vezetni. Szóval én elől a démonaimmal, ők meg hátul egymással küzdöttek. Ebből az lett, hogy én a sírás határán voltam, amikor ők egymásnak feszültek és úgy döntöttek, hogy egyikük sem evez tovább. Na ez sem segített gyenge lelkiállapotomon, próbáltam elképzelni, hogy egyedül evezek és próbálom eldönteni, hogy most akkor melyik oldalon is kéne eveznem. Úgy éreztem magam, mit a partra vetett hal, csak épp a vízben! Aztán a lányok felülkerekedtek önmagukon és csak "visszaszálltak" a hajóba. Nekem közben minimálisan csökkent a félelmem. Kb fél óra után esett le, hogy a legnagyobb bajom az, hogy semennyire nem tudom ezt a  helyzetet kontrollálni és ebben a hajóban én maximum a díszpinty vagyok, mert érdemben nem sokat tudok hozzá tenni az egészhez. És ez, hogy nincs befolyásom az események felett, na ez földhöz vert. Ezzel együtt megjött az is, hogy most csakis és kizárólag erre  a két emberre számíthatok és egyébként át is adtam magam nekik. És nem mondom, hogy könnyű volt. Főleg úgy, hogy a lányok az egész út során azért próbáltak egymással versenyezni. Nem is versenyezni, de azt amit én megtettem, hogy átadtam nekik magam, azt ők nem tudták megtenni egymással. A kedvenc részem az, mikor Vera mondta, hogy baaaal és jobb, de közben, meg jobbra és balra evezett. Én érzékeltem, hogy valami nem jó végül feladtam, mert azt hittem, hogy rosszul csinálok valamit, majd Zsuzsi is. Vera meg nem értette, hogy miért nem vezünk. Majd a túravezető jelezte, hogy az a bal bizony a jobb.  Ezen később nagyon sokat nevettünk! Végül, hatalmas élmény lett, ezzel a lelki utazással együtt. És néha még a környeztet is láttam és bizony szép helyeken voltunk.  A túra után még sütiztünk és megbeszéltük a történéseket, majd este elkeveredtünk egy jó kis buliba, de ez már tényleg egy másik történet! 

Szóval hárman párban. A három barátnő, akik a saját útjukat járják és kikötnek egy hajóban! Érdekes utazás volt. És bármennyire is azt gondoltam, hogy soha többet nem ülök kajakba, most mégis azt mondom, hogy abba a kajakba bármikor visszaülnék. Nem egyesbe, hanem abba a hármas kajakba! :)