A Madridban eltöltött fergeteges hétvége után, hazaérve szárnyaltam! Tényleg nem hittem el, hogy ez velem történt és talán túl sokszor is tettem fel azt a kérdést, hogy én ezt megérdemlem-e.

De hát ha olyan jó volt. Hazaérkezésem másnapján rögtön egy jó kis perui szertartással nyitottam a hetet. Még mindig úgy gondolom, hogy nekem erre szükségem van, mert a cisztám még jelen van, de már átalakulóban. Szóval erős volt a hét kezdés. De Madriddal minden nap beszéltünk. Jó volt ebben az állapotban lenni. Közben készültem a rendezvényre, de legfőképp arra, hogy a rendezvény után pár nappal újra láthatom. Teltek a napok és én tényleg 2 lépéssel a föld felett jártam. Aztán eljött a péntek. Én készültem az építésre, ő pedig a kiállítós csoportjával való találkozásra. Valami furcsát éreztem aznap este, de igazából a viselkedésén nem történt változás. Továbbra megvolt a jó éjszakát és jó reggelt üzenet és napközben is viszonylag sok üzenetet váltottunk. Nekem időközben a bölcsesség fogam végleg megadta magát, így 22:45re időpontot szereztem a non-stop fogászatra, ahol ki is húzták. Nyilván erre vágytam a nagy Arénás rendezvényünk előtt! Persze, hogy nem. Mint ahogy arra sem, hogy a kedves egy fél napra eltűnjön. Este 22:38-kor írt üzenetet, majd másnap kora délután került elő. Azt mondta, hogy bent hagyta a bárban a telefonját. Nála mondjuk ez nem meglepő, de amit én ezalatt az idő alatt átéltem, azt nem kívánom senkinek.  A fogam fáj és kicsit a szívem is. Valami megváltozott. Aznap este már nem volt jó éjt üzenet és reggel nem volt jó reggelt üzenet. Fáradt volt és rosszul is érezte magát, bár a jó reggelt üzenet nem értem miért maradt el. Amúgy én is fáradt voltam, hiszen pár óra alvás után végigcsináltam egy Arénás rendezvényt, 4 cataflan volt bennem, hogy kb embernek érezzem magam, de mindegy is! Fáradt volt és én ezt nem is forszíroztam. Viszont aznap nagyon keveset írt. Megtudtam, hogy az apukája nincs jól. Aztán este megint eltűnt. Írtam neki egy kicsit emeltebb hangú üzenetet, hogy MIVANMÁÁÁÁÁR! Amire csak másnap dél körül válaszolt. Elmondta, hogy korábban jött Budapestre az apukája miatt. És, hogy másnap mindenképpen találkozzunk. Természetesen szabaddá tettem magam és másnap találkoztunk. Első ránézésre nem volt változás. Végig fogta a kezem és beszélgettünk, úgy ahogy eddig. Aztán egyszer csak előhozta, hogy ő ebben az egészben bizonytalan. Nem nagyon értettem, hogy miért, annyit mondott, hogy ő attól fél, ha egyszer csak nem leszek ott és hiányozni fogok neki, akkor az neki milyen rossz lesz és akkor ugyan azt fogja érezni, mint korábban. Én mondtam neki, hogy ezt én még nem szeretném elengedni, hiszen az elején vagyunk még bármi is lehet. Amúgy meg, barátnőm azt szokta mondani, hogy majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk, szóval előre kér parázni. Sok időmbe telt mire ezt a mondatot magaménak tudtam érezni. Nem volt sok ideje, de megbeszéltük, hogy beszélünk még. Megcsókoltuk egymást és mindenki ment a maga dolgára. Gondoltam hagyok neki egy is teret és időt és nem keresem. Nem akartam túl sok lenni. Közben Pécsen voltam előadást tartani. Az előadás végén odajött hozzám egy srác, hogy gratuláljon és meghívott egy podcastbe, ahol nem is akárki a műsorvezető! Annyira boldog voltam! Csak neki akartam elmondani, de nem mertem írni neki. Aztán azt éreztem, hogy kifutok az időből. Mivel úgy tudtam, hogy hétfőn fog visszamenni, így pénteken írtam neki, hogy szeretnék vele találkozni mielőtt visszamegy és úgy alakult, hogy vasárnap 2 utántól volt jó nekem. Elküldtem ezt az üzenetet péntek este. Jött a szombat, semmi! Jött a vasárnap délelőtt, még mindig semmi. Aztán vasárnap egy körül kaptam tőle egy üzenetet, hogy nem akart zavarni, de amúgy 1 óra múlva indul vissza és hogy bármikor beszélhetünk és amúgy is 2 hét múlva jönnie kell megint. Üzenetét olvasva teljesen megsemmisültem. Egyrészt nem vette figyelembe a kérésemet, hogy mielőtt elmegy szeretnék vele találkozni. Másrészt 2 hét?  Várjak 2 hetet egy talán beszélgetésre? Azért talán, mert ha eddig sem beszélt hozzám, akkor két héttel később mi fogja garantálni, hogy fog! Egyszerűen nem értettem, nem értem! Ennyire cserbenhagytak volna a megérzéseim? Én esküszöm azzal az érzéssel jöttem haza Madridból, hogy végre megtaláltam azt a férfit! És úgy éreztem, hogy ő is ezt érzi! És 1,5 héttel később odáig jutottink, hogy majd 2 hét múlva beszéljünk személyesen?! Hogy mi a f@sz? Olyan volt, mint akinek a szívét kitépték és rajta ugráltak volna. De ezen a ponton már sírni nem tudtam. Annyit sírtam az előtte lévő napokban. Olyan volt, mintha a szívem abban a pillanatban megfagyott volna! És remélem, hogy nem örökre. Összeszedtem magam. Az első gondolatom az volt, hogy erre nem tudok mit írni. De vártam egy kicsit. Vártam, hogy jön-e valami érzésből. És jött. Szerintem egy nagyon korrekt üzenetet írtam neki, aminek a lényege az volt, hogy megkérdeztem, hogy van-e értelme még beszélnünk. Természetesen ez a kérdés költői, mert pontosan tudom, hogy nincs. Lehet, hogy baj van az apukájával, persze remélem, hogy nem. Tudom milyen ez. Ha valaki én tudom! De még a legsötétebb pillanataimban sem csináltam ilyet, pedig átéltem ezt azt az elmúlt években!

Madrid! Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! Tudom, hogy valami történt, amit nem mond el. Lehet találkozott valakivel. Ez talán a legvalószínűbb! Bár azt mondtam neki, ha Madridban kezd ismerkedni valakivel, az csak optikai csalódás, hogy többet tudnak együtt lenni, mi mikor én ott voltam nála és azt az időt csak mi, csak együtt töltöttük. Minőségibb együtt eltöltött időt el sem tudtam volna képzelni. De ezt valószínű, hogy csak én gondolom így! De lehet, hogy a barátaival beszélt róla és ők mondtak valamit, hogy nem félsz, hogy ebből mi lesz? Nem tudom. És az is lehet, hogy az apukájával van valami. Bár ne lenne és jól lenne! Mert azt az érzést tényleg ismerem. Szóval nem tudom mi történt. Csak azt, hogy legfagytam. És tényleg remélem, hogy nem örökre! Ja és Tinder marad egyenlőre a törölt appok között!