Kicsit szomorúra sikerülnek a bejegyzéseim mostanában. Nem tudatos és történnek is jó dolgok velem, egyszerűen csak úgy érzem, hogy a rossz dolgokat kívülre szeretném rakni, ezért írok róluk.

Anyu halála után nem sokkal regisztráltam a Tinderre. Megint. Tuuuuudom, tuuuudom, hogy hangzik, de hagyjuk is. Sokat nem vártam a dologtól, hiszen eddig egyszer sikerült valami értelmes dolgot kihozni az online társkeresésből, de hát ugye sose lehet tudni. És valóban, találkoztam egy férfival. És jó volt vele beszélgetni. Iszonyatosan sokat nevettem vele. Idejét nem tudom, mikor nevettem ennyit. Futottunk, tényleg futottunk. Nem akart rám telepedni, ahogy az tették oly sokan idáig. Nem akart azonnal az ágyba vinni, vagy lehet mégis, de nem így tett. Még az első csókra is több találkozás után került sor. Nagyon sokat beszélgettünk és beszélgetéseink nem voltak erőltettek. Elmondta, hogy el van b@szva, de hát a mai világban ki nincs? Szerettem, mikor átjött hozzám és elmentünk futni. Meg azt is, amikor sétáltunk futás helyett. Szerettem hallgatni, mikor a fura hobbijáról mesélt, mert olyan nagy átéléssel tudott róla mesélni. Szerettem, hogy lehetett vele bolondozni és ahogy mondtam legfőképp azt szerettem, hogy nem birtokolni akart, hanem meghagyta a szabadságomat. Szóval egészen úgy tűnt, hogy ez most talán más lesz, mint az előzőek. Aztán eljött az csütörtök. Két dolgot nem tudott aznap. Az egyik, hogy a menstruációm közepén járok és ilyenkor a hormonok démonként járkálnak bennem. A másik, hogy aznap reggel nagynénémmel összevesztem, valami hülye örökösödési dolog miatt. Úgy volt, hogy aznap átjön vacsorázni. Én szerettem volna az aznapi találkozást, mert a héten máskor már nem ért rá. Bár én beértem volna egy futással vagy kamu futással, mindegy. Azt mondta, hogy együnk együtt. Hát jó, gondoltam, ahogy eddig sem erőltettem (azt hiszem) a dolgokat, úgy most se. Ha jönni akar, hát had jöjjön. Aztán bedobta, hogy hozna enni. Nem értettem. Most akkor ne főzzek? Meg hogy enne junk foodot is. Na ezt meg főleg nem értettem. Ő, aki retteg attól, hogy 15 grammot felszed! Aztán kiderült, hogy nem akar se junk foodot enni, és azt se, hogy főzzek, mert vele ne foglalkozzon senki. Aztán oda jutottunk, hogy akkor nem jön. Ma meg ott tartunk, hogy azóta nem beszélünk. És ez most így qrav szar! Főzni szerettem volna neki ételt és nem mérget! Ő mondta, hogy átjön, nem én kértem. Én csak 1 nyomorult órát szerettem volna az életéből, mindenféle kötöttségek nélkül, ahogy addig is! Hogy jutottunk el odáig, hogy valami jó, addig, hogy tudomást se veszünk a másikról. Ezt a ghostingot nem értem. Ghosting = szó nélkül eltűnni. Annyira nem méltó viselkedés senkinek. Ráadásul nagyon bántó. Persze lehetne azt mondani, hogy én sem kerestem őt. Ez igaz. Vártam, hogy keressen. Először csak egy napot. Aztán gondoltam, jó, kell neki még a hétvége is. Oké. Aztán vártam nőnapig. Mert az olyan jó alkalom lett volna. De semmi. Persze tudom, én is jelentkezhettem volna. De annyira bántott és bánt most is, hogy nem csináltam semmi rosszat! És bántottságomban semmi mást nem értem el, csak azt, hogy a nemkeressükegymást állapot állandósult.

Ghosting. A manapság mennyire jól tudjuk használni. Régen azért megmondtuk a másiknak, hogy nem szeretnénk vele a továbbiakban semmit se csinálni. Ma már elég, ha tudomást se veszünk a másikról. Ha ignoráljuk. Ezzel azt közvetítve, hogy a másik teljesen feledhető. Értéktelen. És ezzel közvetítve, hogy mindaz ami jó volt, az nem számít. Pedig... Hát így múlik el a világ dicsősége!