Madridi kalandozásom után, ami részemről egyáltalán nem kalandnak indult, de most visszanézve sajnos vagy nem mégis az lett belőle. Hiperventillálásom közepette, annyit hallottam, hogy nyugi, szép vagy, okos vagy, erős nő vagy! Erős nő a f@szom!

Vagyis de, tudom, hogy az vagyok, de annyira elegem van már belőle! Mikor egy férfi megérzi, meglátja az erőt egyszerűen dob egy lükvercet és eltűnik. Az erős nő egyszerűen nem kell. Mert ő tényleg nem kér, hanem megold. Bármit, bármikor, bárhogy. Én legalábbis. Minden problémára három megoldást tudok felsorolni 5 perc gondolkodás után. Nincs időm egy problémán órákig rágódni és nem is szoktam, kivéve szívügyekben, mert ott napokig, néha hetekig is elmegy a fókuszom, de azt meg csak a hozzám nagyon közel állók látják, tudják. Szóval az erős nő nem kell, mert mindent megold, nem kér segítséget, nem nyafog, általában mosolyog, ezért ismerkedésnél még csak fel sem tűnik a másiknak, hogy mi van neki legbelül. Nehezen nyílunk meg, mert annyi elutasítást kaptunk már, hogy sokszor tényleg csak a felszínen táncolunk, de  mikor néha mégis elkezdünk nyiladozni, akkor huss, a férfi kámforrá válik és megint ott maradunk ezzel a szívet tépő rossz érzéssel! Na jó nem beszélek többes számba, inkább csak magamról. A kedvenc kérdésem, miért vagy te egyedül? Vagyis én miért vagyok egyedül? Mintha ezt akarnám! Mintha életcélom lenne egyedül tolni az élet szekerét! Mintha nekem nem lenne szükségem támaszra a nap végén! Mintha kislényként erről álmodtam volna, hogy egyedül egy gyerekkel fogok élni! Hát nem! Én családról álmodtam! Gyerekről! Sőt gyerekekről! És az hogy lemondtam arról, hogy több gyerekem legyen, már az is éppen elég! De arról nem akarok lemondani, hogy családban egy férfi, egy társ mellett éljek! Sokáig persze nem volt ez így. Sokáig úgy voltam vele, hogy ha ez így marad, az is rendben lesz. Ám idén megérkezett a vágy a társam iránt! Vágyom arra, hogy együtt menjünk bevásárolni, hogy végig hallgassa, hogy melyik étel jó és melyik nem. Vágyom arra, hogy kivegyék a kezemből amit viszek, hogy ne én cipeljem. Vágyom arra, hogy együtt találjuk, hova megyünk nyaralni! Vágyom arra, hogy beüljek az anyósülésre, hogy ne nekem kelljen vezetni! Vágyom arra, hogy azt mondja, add ide, megcsinálom helyetted! Vágyom arra, hogy reggelit készítsek és kitegyem neki a vitamint! És még annyi mindenre vágyom! És nem értem, miért olyan nehéz meglátni a felszín mögötti törékeny nőt! Én tényleg olyan vagyok mint a hagyma, réteges, le kell fejteni a héjakat és nem is mindenki szereti, szeret. De, hogy nincs senki, aki vállalja ezt, azt nem hiszem el! Mert ott a mélyen, nagyon érzékeny vagyok! Nagyon szerethető és nagyon szerető! És még nagyon sok nagyon van bennem! De az is biztos, ezt már tényleg nem mutatom meg akárkinek!

Erős nő! Pfffff! Egyetlen nő sem szeretne erős lenni, csak a körülmények miatt válnak erőssé. Én legalább is. Mert valahogy túl kellett élnem az elmúlt  10 évet. Ha én nem hoztam volna fel a bevásárlást, a bútort és még ki tudja mit, akkor senki nem csinálta volna meg helyettem. Megtanultam, hogy elsősorban csak magamra számíthatok. És igen, időközben elfelejtettem kérni. De vágyom rá, hogy kérni se kelljen, mert a megfelelő férfi tudni fogja, hogyan fejtse le a harcos amazon páncélt és adja rám a királynő ruhát.

A Madridban eltöltött fergeteges hétvége után, hazaérve szárnyaltam! Tényleg nem hittem el, hogy ez velem történt és talán túl sokszor is tettem fel azt a kérdést, hogy én ezt megérdemlem-e.

De hát ha olyan jó volt. Hazaérkezésem másnapján rögtön egy jó kis perui szertartással nyitottam a hetet. Még mindig úgy gondolom, hogy nekem erre szükségem van, mert a cisztám még jelen van, de már átalakulóban. Szóval erős volt a hét kezdés. De Madriddal minden nap beszéltünk. Jó volt ebben az állapotban lenni. Közben készültem a rendezvényre, de legfőképp arra, hogy a rendezvény után pár nappal újra láthatom. Teltek a napok és én tényleg 2 lépéssel a föld felett jártam. Aztán eljött a péntek. Én készültem az építésre, ő pedig a kiállítós csoportjával való találkozásra. Valami furcsát éreztem aznap este, de igazából a viselkedésén nem történt változás. Továbbra megvolt a jó éjszakát és jó reggelt üzenet és napközben is viszonylag sok üzenetet váltottunk. Nekem időközben a bölcsesség fogam végleg megadta magát, így 22:45re időpontot szereztem a non-stop fogászatra, ahol ki is húzták. Nyilván erre vágytam a nagy Arénás rendezvényünk előtt! Persze, hogy nem. Mint ahogy arra sem, hogy a kedves egy fél napra eltűnjön. Este 22:38-kor írt üzenetet, majd másnap kora délután került elő. Azt mondta, hogy bent hagyta a bárban a telefonját. Nála mondjuk ez nem meglepő, de amit én ezalatt az idő alatt átéltem, azt nem kívánom senkinek.  A fogam fáj és kicsit a szívem is. Valami megváltozott. Aznap este már nem volt jó éjt üzenet és reggel nem volt jó reggelt üzenet. Fáradt volt és rosszul is érezte magát, bár a jó reggelt üzenet nem értem miért maradt el. Amúgy én is fáradt voltam, hiszen pár óra alvás után végigcsináltam egy Arénás rendezvényt, 4 cataflan volt bennem, hogy kb embernek érezzem magam, de mindegy is! Fáradt volt és én ezt nem is forszíroztam. Viszont aznap nagyon keveset írt. Megtudtam, hogy az apukája nincs jól. Aztán este megint eltűnt. Írtam neki egy kicsit emeltebb hangú üzenetet, hogy MIVANMÁÁÁÁÁR! Amire csak másnap dél körül válaszolt. Elmondta, hogy korábban jött Budapestre az apukája miatt. És, hogy másnap mindenképpen találkozzunk. Természetesen szabaddá tettem magam és másnap találkoztunk. Első ránézésre nem volt változás. Végig fogta a kezem és beszélgettünk, úgy ahogy eddig. Aztán egyszer csak előhozta, hogy ő ebben az egészben bizonytalan. Nem nagyon értettem, hogy miért, annyit mondott, hogy ő attól fél, ha egyszer csak nem leszek ott és hiányozni fogok neki, akkor az neki milyen rossz lesz és akkor ugyan azt fogja érezni, mint korábban. Én mondtam neki, hogy ezt én még nem szeretném elengedni, hiszen az elején vagyunk még bármi is lehet. Amúgy meg, barátnőm azt szokta mondani, hogy majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk, szóval előre kér parázni. Sok időmbe telt mire ezt a mondatot magaménak tudtam érezni. Nem volt sok ideje, de megbeszéltük, hogy beszélünk még. Megcsókoltuk egymást és mindenki ment a maga dolgára. Gondoltam hagyok neki egy is teret és időt és nem keresem. Nem akartam túl sok lenni. Közben Pécsen voltam előadást tartani. Az előadás végén odajött hozzám egy srác, hogy gratuláljon és meghívott egy podcastbe, ahol nem is akárki a műsorvezető! Annyira boldog voltam! Csak neki akartam elmondani, de nem mertem írni neki. Aztán azt éreztem, hogy kifutok az időből. Mivel úgy tudtam, hogy hétfőn fog visszamenni, így pénteken írtam neki, hogy szeretnék vele találkozni mielőtt visszamegy és úgy alakult, hogy vasárnap 2 utántól volt jó nekem. Elküldtem ezt az üzenetet péntek este. Jött a szombat, semmi! Jött a vasárnap délelőtt, még mindig semmi. Aztán vasárnap egy körül kaptam tőle egy üzenetet, hogy nem akart zavarni, de amúgy 1 óra múlva indul vissza és hogy bármikor beszélhetünk és amúgy is 2 hét múlva jönnie kell megint. Üzenetét olvasva teljesen megsemmisültem. Egyrészt nem vette figyelembe a kérésemet, hogy mielőtt elmegy szeretnék vele találkozni. Másrészt 2 hét?  Várjak 2 hetet egy talán beszélgetésre? Azért talán, mert ha eddig sem beszélt hozzám, akkor két héttel később mi fogja garantálni, hogy fog! Egyszerűen nem értettem, nem értem! Ennyire cserbenhagytak volna a megérzéseim? Én esküszöm azzal az érzéssel jöttem haza Madridból, hogy végre megtaláltam azt a férfit! És úgy éreztem, hogy ő is ezt érzi! És 1,5 héttel később odáig jutottink, hogy majd 2 hét múlva beszéljünk személyesen?! Hogy mi a f@sz? Olyan volt, mint akinek a szívét kitépték és rajta ugráltak volna. De ezen a ponton már sírni nem tudtam. Annyit sírtam az előtte lévő napokban. Olyan volt, mintha a szívem abban a pillanatban megfagyott volna! És remélem, hogy nem örökre. Összeszedtem magam. Az első gondolatom az volt, hogy erre nem tudok mit írni. De vártam egy kicsit. Vártam, hogy jön-e valami érzésből. És jött. Szerintem egy nagyon korrekt üzenetet írtam neki, aminek a lényege az volt, hogy megkérdeztem, hogy van-e értelme még beszélnünk. Természetesen ez a kérdés költői, mert pontosan tudom, hogy nincs. Lehet, hogy baj van az apukájával, persze remélem, hogy nem. Tudom milyen ez. Ha valaki én tudom! De még a legsötétebb pillanataimban sem csináltam ilyet, pedig átéltem ezt azt az elmúlt években!

Madrid! Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! Tudom, hogy valami történt, amit nem mond el. Lehet találkozott valakivel. Ez talán a legvalószínűbb! Bár azt mondtam neki, ha Madridban kezd ismerkedni valakivel, az csak optikai csalódás, hogy többet tudnak együtt lenni, mi mikor én ott voltam nála és azt az időt csak mi, csak együtt töltöttük. Minőségibb együtt eltöltött időt el sem tudtam volna képzelni. De ezt valószínű, hogy csak én gondolom így! De lehet, hogy a barátaival beszélt róla és ők mondtak valamit, hogy nem félsz, hogy ebből mi lesz? Nem tudom. És az is lehet, hogy az apukájával van valami. Bár ne lenne és jól lenne! Mert azt az érzést tényleg ismerem. Szóval nem tudom mi történt. Csak azt, hogy legfagytam. És tényleg remélem, hogy nem örökre! Ja és Tinder marad egyenlőre a törölt appok között!

A hétvégén mi is az Imagine Dragons koncerten jártunk. És, hát khm ez a koncert! Nem tudom szebben leírni, kib@szott jó volt!

Tavaly mikor megtudtuk, hogy jönnek a fiúk Budapestre, megbeszéltük, hogy ez lesz a karácsonyi ajándékunk egymásnak, a húgomnak, Márkónak és nekem. Addig húztuk az időt, míg június 14-re elfogytak a jegyek, így június 15-re vettünk. De amúgy mindegy is volt, csak menjünk és együtt. Közben telt az idő és volt egy csomó minden. Aztán egyszer írt a gyerek osztályfőnöke, hogy megvan az osztálykirándulás időpontja június 15-17. Mondtam magamban, hogy király, de nem esett le. Szerintem eltelt vagy 1,5 hét mire végre eszembe jutott, hogy basszus, az nem jó, mert nekünk koncert jegyünk van! Na és akkor jött a gondolkodás, hogy mi legyen. Tudtam, hogy van olyan partnerünk, akinek van Skybox-a az Puskás Arénában. Mondtam neki, hogy nekem a Skybox nem számít, mert van jegyünk és oda is adom a miénket, mert amúgy nem kell, de mindenképpen szeretnénk elmenni együtt. Végül nagyon rendes volt a partner és segített! Mert anyu ugye mindent is megold! 😊 Így történt, hogy június 14-én szombaton este felvettem a menő mami szerkómat és elindultunk hárman a Puskás Arénába. Szeretem az Imagine Dragons, de nagy rajongó azért nem vagyok. Ez az este inkább tűnt jó bulinak. Nyilván a Skybox adta plusz elképesztő volt, innen is örök hála! VIP bejárat, korlátlan étel ital! Néztem is, hogy ez igen! Megint jött az érzés, hogy megérdemlem-e ezeket! Kimentünk leültünk. A fiúk nagyon profi módon pontban 20:30-kor kezdtek! Rögtön feltűnt előttünk egy család. Először anyukát láttam csak a két fiával, majd később apuka is megérkezett. Olyan önfeledtem táncoltak, énekeltek, buliztak, hogy öröm volt őket nézni! Komolyan a szívemet melengették. Mi is jól éreztük magunkat, sokat táncoltunk, énekeltünk. Aztán egyszer bementem, hogy kérjek italt. Pont akkor kezdték el a Demons. Aki töltött nekem lány mondta, hogy ez a kedvenc száma. Mondtam neki, hogy jöjjön ki. Mondta, nem neki nem lehet. Elmondta, hogy az édesanyja ezzel a számmal gyógyult ki a rákból. Ránéztem és mondtam, hogy akkor jöjjön az ajtóba. Kivittem a húgomnak az italát, visszamentem és kinyitottam az ajtót. És ott álltunk az ajtóban. Együtt végig hallgattuk a számot. A szám végén a lány megköszönte. Mondtam neki, hogy minden rendben lesz! Az a pár perc míg hallgattuk a zenét hihetetlen volt. Bennem is annyit érzelmet felhozott! Főleg azt, hogy bárcsak az én anyukám is le tudta volna küzdeni a démonjait. És közben meg örültem, hogy van akinek sikerült! Majd visszamentem a gyerekhez és a húgomhoz. Ahogy rájuk néztem, hirtelen jobban értékeltem azt a pillanatot. Hogy ott mi együtt lehettünk.

A koncert nagyon hosszú volt. Továbbra is néha megakadt a szemem a családon, akik előttem ültek. Bementem és kértem egy pohár vizet. Nem tudom miért csináltam. Talán, mert láttam, hogy már itt vagyunk egy ideje, meleg van és ők meg 2 gyerekkel vannak. Szóval kértem egy pohár vizet és odaadtam nekik. Az anyuka nagyon hálás volt. A koncert végén visszaadta a poharat és megköszönte! Nagyon cuki volt! Mondtam neki, hogy nagyon szuperek ők így négyen együtt! Kifelé menet, még elköszöntem a lánytól is. Megköszönte még egyszer. Megöleltem, mondtam neki, hogy minden rendben lesz.

És, hogy milyen volt a koncert? Elképesztő energia volt! Dan Reynolds zseni a színpadon. Semmi sztárallűr, semmi extra színpadi show. Egyszerűen felment a színpadra és 2,5 órán keresztül beragyogta! Jó, nem leszek álszent, látványnak  sem volt rossz, elképesztő teste van, de a zenén keresztül sokkal többet adott! Imádtam minden pillanatát! Végtelenül hálás vagyok a zenéjükért és amit ezzel az embereknek adnak!

Annyit adott ez a koncert! Néha csak észre kell vennünk a másikat. Néha egy apróság is nagy dolog. És örüljünk minden együtt töltött pillanatnak. Ahogy ott ültünk hárman végignéztem magunkon hirtelen minden szarság ellenére a világ legboldogabb emberének éreztem magam! Mert olyanom van, aminek mindenkinek kéne lennie! Család!

Amikor 3 évvel ezelőtt Madridban voltam, nem gondoltam volna, hogy valaha visszatérek oda. De maratont sem akartam futni soha, aztán mégis idén a negyedikre neveztem.

De, hogy hogy kerültem Madridba? Nekem a Tinder olyan, mint egy régi rossz ismerős. Tudom, hogy van, de nem szeretem, viszont ismerkedni máshol nem tudok, így történt, hogy sokadjára ismét regisztráltam. Most talán annyiból volt másabb, hogy amikor meguntam, akkor nem letöröltem magam, hanem inkább csak az appot töröltem ki. Ez egy nagyon vicces dinamika volt, mert volt, hogy napon belül töröltem és töltöttem le újból az appot. Közben készültem Márkó 13. születésnapjára és az utána lévő napon történő utazására. Szülinap jól sikerült, gyerek elindult Anglia felé, én pedig itthon maradtam azzal az érzéssel, hogy ki is vagyok én a gyerek nélkül. Na jó, nem leszek álszent 2 nap után nagyon élveztem a hirtelen jött szabadságot. Szerelemi életem nem éppen hasított, mert épp egy házasságban élő férfinek mondtam el, hogy bár szimpatikus, tényleg, de addig, amíg ő otthon lakik közte és köztem bizony nem lesz semmi. A 9 szabad napom alatt egyetlen fix dolog volt, az egyik anyukával Forbes estre mentünk. A Forbes est napján nézegettem a Tindert, ahol kaptam egy szuper likeot. Néztem a férfi fotóit és mind borzalmas volt, egyet kivéve. Néztem ezt az egy fotót és azt mondtam magamban, hogy na jó legyen. Így történt, hogy matcheltünk. Elkezdtünk beszélgetni, ahol ő nagyon gyorsan leírta, hogy amúgy Madridban lakik, de 3 hetente Budapesten van a szülei és a gyerekei miatt. Madrid! Gondoltam magamban, Jézusom, sokat nem láttam anno a városból, de amit igen, az nem hagyott mély nyomot benne. És az ismerkedésnek ezen a pontján nem is éreztem ezt fontosnak, mert úgyis minden az első találkozás alkalmával derül ki. Élhet bárhol, akár a szomszéd házban is, ha nincs meg az a valami akkor az egészet megette a fene! Szóval beszélgettünk, én közben készültem az estére. Megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk együtt futni. Abból még baj nem lett, ha valakivel együtt futottam. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy az anyukával valamiért úgy gondoltuk, hogy aznap annyi bort kell innunk, amennyi egy hadseregnek is sok lenne és ezt még megfejeltük 3 aperollal. A lényeg, hogy péntek reggel olyan iszonyat másnaposan ébredtem, hogy azt se tudtam ki vagyok. Nyilván az éjszaka folyamán, valami értelmetlen dolgot sikerült még neki írnom, amit nem győztem másnap reggel helyrehozni. Borzalmas volt a péntek. Nem tudom, hogy hogyan, de összeszedtem magam és megjelentem a megbeszélt időpontban a Margit szigeten. Megálltam az autóval és írtam neki, hogy itt vagyok. Rövid várakozás után megjelent a tökéletes neon zöld futó ruhájában egy velem egymagas férfi. Világító, szomorú kék szemei furcsa, ismerős érzést árasztottak. Gyors bemutatkozás és irány a futás. Bevallom, aznap vagy ötvenszer hivatkoztam arra, hogy lassú futó vagyok, nekem ez a tempó gyors, de valójában annyira másnapos voltam, hogy az volt a csoda, hogy futni bírtam! Futottunk egy sziget kört, majd sétáltunk egyet és megbeszéltük, hogy másnap együtt vacsorázunk. Ahhoz képest, hogy Madridban él, nagyon szuper helyet talált. Átküldte és megbeszéltük, hogy 8-kor ott találkozunk. El sem tudom mondani mennyire felemelő volt, hogy nem nekem kellett helyszínt választani. Jó szokásomhoz híven késtem, de csak azt hiszem kb 10 percet. És ott állt ő a felhajtott ujjú ingjében a jó illatával és azt mondta: Köszi, hogy eljöttél! Beültünk az étterembe és kb 2 órán keresztül nem rendeltünk semmit, csak beszélgettünk. Ez az este volt az utóbbi nagyon sok év (talán 9év) egyik legjobb estéje. Ezen az estén beszélgettünk, ettünk, nevettünk, ittuk, sétáltunk, ide mentünk oda mentünk. Majd az este végén megkérdezte mikor láthat újra. Gondoltam szuper, akkor addig míg Budapesten van találkozunk, de ő azt kérdezte, hogy kimennék-e hozzá Madridba. Mondtam neki, persze, miért ne (úgyis úgy szeretek repülni, jaaa nem). Megbeszéltük, hogy a részletek majd később egyeztetjük. Időközben ő visszarepült Madridba és egyik este megkérdezte, hogy nekem mikor lenne jó. Leegyeztettük az időpontot. Megnéztem, hogy akkor hogyan  megy repülő Madridba. Ő is megnézte és ugyan azt átküldte. Mondtam neki, hogy szuper, én is pont ezt néztem, majd kb 10 perccel később érkezett egy foglalási szám. Emlékszem az érzésre, hogyan is felejthetném el. Ültem a telefonommal a kezemben, hogy MI??????????? Meg is kérdeztem, hogy akkor ő most megvette a repülőjegyet? Mire azt írta, hogy persze, nagyon örül, hogy megyek. Az én lelkem meg csak annyit bírt mondani/kérdezni, hogy MI??????????? Ez volt az első dolog, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Aztán következett 2 hét chateleéssel eltöltött idő, amiről mind ketten tudtuk, hogy hamarosan véget ér, mert újból találkozunk. Fura volt ez a 2 hét, mert olyan embernek adtam bizalmat, akivel eddig életemben 2x találkoztam és akivel semmi sem történt. Na jó megfogtam a karját, de ennyi volt az egyetlen interakció kettőnk között. Na így indultam el Madridba. Fontosnak éreztem, hogy ezt most jól csináljam. Nem nagyon voltak lezáratlan dolgok az életemben, de ott volt a nős férfi, vele rövidre zártam és ott volt még a kanadai. Ezt egy kicsit húztam, mert ő 8 év után úgy gondolta, hogy elkezd közeledni felém, ami abban merült ki, hogy küldött egy csomagot. Egy hétig nem tudtam mit is mondjak neki, de úgy voltam vele, hogy csak akkor mehetek Madridba, ha ezt rendezem. Nem akartam semmi himihumit. Semmi kis kapu. Mondanám, hogy all in, de igazából olyan dolgokat zártam le, aminek pont ott volt az ideje. És amúgy igen, tényleg úgy voltam vele, hogy vagy most vagy soha . Felszálltam a gépre, elfoglaltam a kényelmes 22C széket mikor is a mellettem ülő hölgy szomorú kutya szemekkel elmondta, hogy szeretne a férje mellett ülni.  Úgy voltam vele, hogy nekem aztán tényleg mindegy, legyen, így cseréltünk. Majd leültem és pár perc múlva mellettem ülő férfi előadta ugyan ezt, hogy ő ha lehetne a felesége mellett szeretne ülni. Ránéztem, hogy oké, de most ültem le. De mindegy volt, mert valahogy úgy voltam vele, hogy én mindegy ki mellett ülök, mert a lényeg, úgyis az, aki Madridban vár. Így történt, hogy a 22C helyett a 12B ülésen utaztam. Madridba megérkezve, a gépből kiszállva rám tört a pánik. Mi van, ha rosszul emlékszem rá? Mi van ha nem is olyan? Mi van ha mégse tetszik? És még nagyon sok mi van ha kérdés jött elő bennem. Ott álltam egy idegen országban és egy olyan emberhez készültem menni, akit valójában nem is ismertem. Ezt eddig is tudtam, de ott akkor a valóság teljesen letaglózott. Utolsó mentsvárként feltöltöttem az üvegemet vízzel és elindultam a kijárat felé. Mi van ha meg sem ismerem? Aztán kinyílt a kapu, ott állt ő, annyit mondott, hogy Zsanett, odaszaladt hozzám és minden, de minden kétségem elszállt. Ahogy átöleltük egymást, ahogy megcsókoltuk egymást, abban nem volt semmi kétség.

Hogy Madrid milyen volt? Varázslatos! Én még soha életemben nem éreztem magam ennyire szeretve és ennyire  biztonságban. Soha. És ezt az összhangot sem éreztem még soha. Mikor vasárnap kikísért a reptérre, becsekkoltam, magamra maradtam, elsírtam magam. Ott ültem a kapu előtt, potyogtag a könnyeim és csak az járt a fejemben, hogy én ezt megérdemlem-e. Néztem a közös fotónkat és csak az járt a fejemben, hogy úr Isten, nem érezhetek így  valaki iránt, akit alig ismerek, közben meg olyan mintha mindig is ismertem volna. Az együtt töltött idő alatt mi annyit beszélgettünk és mindenről és soha egy kínos csend nem volt, hogy visszagondolva felfoghatatlan. És a reptéren ülve a könnyeim között csak az az egy gondolat volt bennem, hogy van ilyen? Lehet ilyen? És ez velem történik?

Madrid! Egy város, ami soha nem jelentett semmit. De valamit mégis megváltoztatott bennem. És fura az élet. Míg vártam, hogy a repülő elinduljon, letöltöttem újból a Tindert. És töröltem a profilomat még felszállás előtt. Abban a hitben, hogy ebben az életben ezt utoljára tettem!

Elég! Tényleg tök elegem van a tini írogatásból, mert tuti, hogy valami félremegy!

Én nem azt mondom, hogy nincs meg annak a varázsa, mikor két ember chatel egymással, de valljuk be nem mindegy, hogy aki ír, hogyan fogalmaz és az sem, hogy  aki olvassa milyen lelki állapotban van. Három évvel ezelőtt, még írtam is róla Ghosting címmel, aki egyik napról a másikra eltűnt. Na most 3 évvel később a Facebook társkeresőjén bejelölt, hogy barátkozni szeretne velem. Velem?! Na gondoltam, akkor ezt most tuti tegyük a helyére. Nem akartam tőle az ég világon semmit, csak megtudni mégis mi történt 3 évvel ezelőtt. Küldtem neki egy üzenetet, hogy miért is szeretne velem barátkozni? Válasz: gondolom szexért! Na ez aztán elindította bennem a lavinát és úgy ahogy volt ráborítottam a vele kapcsolatos összes fájdalmamat. Szegény, elkezdett szabadkozni és kiderült, hogy 3 éve ő úgy gondolta, hogy én kiadtam az útját, én meg úgy gondoltam, hogy ő volt az, aki se szó se beszéd soha többet nem jelentkezett. Még kicsit meg is sajnáltam, mert annyira szabadkozott, hogy ő azt nem úgy gondolta! Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy én offoltam őt. Három évvel ezelőtt a következő volt ez a mondat, amit írtam: „Én nem szeretném még a holnapi napot is ennek a méltatlan hülyeségnek szentelni! Jó éjt!” Na, ő ebből gondolta azt, hogy itt a vége fuss el véle. Amit valójában írtam, hogy holnap erről a marhaságról már nem akarok beszélni (volt egy vita közöttünk). De ennyi! Csak annyit, hogy nem akarom ezt átvinni a következő napra! És ebből lett egy eltűnés! De most komolyan? Tudom, az én hibám, kommunikálhattam volna jobban. Mindig eszembe jut barátnőm férje: „ Az a bajod, hogy szarul kommunikálsz!” Hát ez most már tuti! Ugyanis  még egyszer megtörtént ez velem. Időközben elkezdtem ismerkedni egy másik férfival. Viszonylag sokáig ment a csit-csat végül egyszer csak felhívott. Tetszett amiket írt és nagyon tetszett a hangja! Ő maga talán annyira nem, bár pont az ilyen típusú férfiakat szeretem, nem túl magas, barna haj, barna szomorú szem. Ezeket onnan tudom, hogy egyszer csak sikerült találkoznunk! Egyszer! Találkozásunk másnapján én egy perui szertartáson vettem részt, aminek végeztével felhívtam, de nem vette fel. Ez tök oké, viszont sem nem hívott vissza, sem nem írt. Nálam ez divatosan szólva hatalmas red flag! Nem tudok elképzelni olyan szituációt, amibe egy rövid üzenet nem fér bele! Másnap reggel persze írt, de az már csak olaj volt a tűzre. Azon a napon viszonylag sok üzenet váltásunk volt, viszont egyszer sem jutott eszébe felhívni! Egyszer sem! Nem is értettem! Majd nap végén annyit írtam: „Viszont ezt a tini írogatást én befejeztem. Aranyos, de nagyon sok energiát vesz el!” Amire a válasz: „Szép estét! Jó életet!” Meglepődtem, de az egész napos vergős után ez volt az a pont, amikor elengedtem ezt a dologot. Mert amit én amit tulajdonképpen írtam, az az, hogy elegem van ebből az írogatós buziskodásból, már bocsánat és inkább ha van ebben még bármi azt telefonon beszélném meg! Tuuuuuudom, szar a kommunikációm! De lehet nekem is rossz napon és lehetek néha én a lány a kapcsolatban! Vagy nem és akkor ez van, hogy amikor azt mondom, hogy elegem van az írogatásból, akkor a férfi azt hiszi, hogy ezzel mindennek vége! Végülis jó lerázós szöveg, mert ha két férfinál működött, akkor többnél is működhet. Majd ha úgy alakul kipróbálom!

Írogatás! Őszintén sose szerettem. Öt üzenet váltás az, ami nekem még kényelmes, de hamár hosszabb, akkor inkább beszéljünk telefonon. 45 éves leszek idén, lassan romlik a szemem is! Nem akarok a 13 éves fiamhoz hasonlítani, aki a barátaival csetelget! Olyan jó lenne végre megélni azt a kapcsolatba, hogy a másik felhív, hogy beszélgetünk, hogy ő is hív és nem csak én. Hogy beszélgetünk! Hiszen ez az alapja egy kapcsolatnak. Szerintem!

Azt már megszoktam, hogy az Ultra Balaton minden évben már, de idén tényleg nagyon, nagyon más volt!

Idén végre azzal a csapattal futottam, akikkel annyira nagyon szeretek futni! Remélem nem sértődik meg senki, mert eddig minden  csapattal szerettem futni, de van ez a csapat, akik mind egytől egyig a szívembe íródtak. Tíz fős csapat nevezésünk volt és sajnos csapatunk  tizedik lába hiányzott és valahogy úgy voltunk vele, hogy akárki, bárki ne legyen, így kilencen álltunk rajthoz idén. Aztán a történeten volt még egy ki csavar, mert az egyik csapattagunk lesérült és sokat nem tudott futni. Bár itt jelzem, hogy nagyon szuper volt, amit végül kihozott magából. Volt egy kis riadalom, de a tavalyi Berlin maratonon annyira belendültem, hogy simán bevállaltam 40 km-t. A dolog szépséghibája, hogy mire az UB jött már „némileg” vesztettem a lendületből, de úgy voltam vele 4x10 km az sima ügy! Hát persze! Rajtunk a tavalyihoz hasonlóan, hajnalban volt, egészen pontosan 02:05-kor! És bár ez tényleg korán van, de megbeszéltük, hogy ez azért jó, mert így korán is végzünk és fogunk tudni aludni! Ahogy tavaly is a korai rajt miatt, nem követtük az elején egymást, hanem az első váltópontra mentünk, hogy tudjunk még valamennyit aludni. Na már ott elkezdődött a kaland. A GPS levitt a fő útról és egy mellék úton vitt a váltópont felé. Igen ám, de ez az út erdő, mező mellett vitt végig, amivel csak annyi volt a baj, hogy ott nyuszi, hopp egy bambi, hopp még egy és egy macska, amiben végül megegyeztünk, hogy róka volt. Szóval hajnali 3 fele kódoroltunk a sötétben gyök kettővel, hogy ha bambi netán mégis úgy döntene, hogy kilép elénk, akkor is meg tudjak állni az autóval. Nagy nehezen, de leginkább lassan eljutottunk az első váltó pontra, legalább is a GPS mutatta, hogy megérkeztünk, de semmi nem volt még kirakva. Mondták, hogy ilyen előfordulhat, de nem hittük el, pedig így volt. Kerestünk végül egy utcát, ahol le tudtunk parkolni. Ott állt egy busz, gondoltam ez biztos valami buszmegálló, akkor ez pont jó lesz. Kocsi üresbe, fűtés be és bedobtuk a hétmérföldes szunyát! Az ébresztő előtt felébredtem és mikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy ez bizony nem buszmegálló, hanem vasútállomás!

Ezért mondjuk nagyon hálásak voltunk, mert így legalább normál körülmények között el tudtunk intézni reggeli dolgainkat. Ezúton is hála és köszönet a Vasútállomásnak érte. Összeszedtük magunkat és irány a váltás. Az UB-n az első szakasz szerintem mindenkinek maga a csoda, örülünk, hogy itt lehetünk. És tényleg ilyen volt, annyival kiegészítve, hogy megbántam mikor azt mondtam, hogy nekem bárhol jó futni. Merthogy már az első szakaszom maga volt az emelkedő. És akkor még nem tudtam, de a végére realizáltam, hogy aznap bizony felszálltam arra bizonyos szopó rollerre és egész nem száguldoztam rajt, mert gyakorlatliga nem volt olyan szakaszom, amibe ne lett volna vagy sunyi vagy egészen durva emelkedő. Mondtam is, hogy jövőre lőjenek le, ha ilyet merek mondani! De még ezzel együtt is az elsőszakasz szuper volt. Szépen váltottuk egymást, majd az utolsó váltásnál két autó összeért. Megbeszéltük, hogy akkor menjünk el együtt enni és kávézni. Ami olyan jól sikerült, hogy a következő váltás necces volt. Barátnőm átült a másik kocsiba én pedig bartánőm férjével mentem, amikor is a GPS kiadott egy rövidebb utat. Na mondom oké, akkor sietünk és legfeljebb akkor én váltok, végülis mindegy mikor futom a másodikat. Aha! De amikor a GPS tud egy rövidebb utat, az nem mindig a legjobb választás! Így történt, hogy bementünk egy földes útra, ami egy idő után megszűnt és csak a fűben lévő nyomvonalon haladtunk. Ezzel még nem is volt baj, de egyszer csak azt mutatta a GPS, hogy menjünk balra, ami bevitt az erdőbe, de az elején egy viszonyleg nagy méretű és ismeretlen mélységű pocsolya volt. Ment a tanakodás, hogy mi legyen. Barátnőm férje végig azt mondta, hogy ne menjünk át rajta, mert ha beragadunk a Jó Isten se húz ki minket innen, főleg, mert mi magunk se tudtuk, hogy hol vagyunk! Kiszálltam, próbáltam megállapítani, hogy milyen mély lehet, nyilván fogalmam sem volt, majd kb kétszer még hátra tolattam, hogy én ezen akkor is átmegyek, de nem vezetek olyan jól és győzött az ész érv, így visszafordultunk és úgy mentünk tovább. Nyilván azt a váltást lekéstük. Szegény Gyurinak tovább is kellett futnia, mert a csajok sem értek oda. Hát ilyen egy UB! 😊 Barátnőmet felvettük és mentünk a második váltóponthoz. Útközben megbeszéltük, hogy a kedvenc hamburgeresünknél ki milyen, hamburgert kér. Mármint hogy én, mert kivételesen most én futottam át rajta. Barátnőm olyan cuki volt, mert úgy elaludt a kocsiban, hogy a nagy ajtó csapkodásra sem kelt fel! Az idő pedig  rém „cuki” volt, mert mire odaértünk orkán erejű szél volt. Isteni volt így elindulni! A második szakaszon egy darabig a part mellett futottam, ahol tényleg akkora szél volt, hogy azt se tudtam merre van az előre, ám mikor bekanyarodtunk a kis utcákba a szél eltűnt és fejbeb@szott a meleg! Na ott igazán végem volt, mert hosszú nadrágban és hosszúujjú felsőben futni a melegben azaz, ami igazán gyilkos! Nade felső le és fut tovább. Valahol félúton találkoztam Dórival, fotózkodtunk és futottam is tovább. Küldtem is barátnőmnek hangüzenetet, hogy milyen cukik, hogy ott voltak! Aztán a szakasz második felén beütött a szopóroller, megérkezett az emelkedő! Na ott mindenki volt aztán minden csak szép asszony nem! 😊 Befutottam, barátnőm férje váltott. Barátnőm megkérdezte, hogy láttam-e a hamburgerest, mondtam, hogy aztán semmit, nemhogy hamburgerest nem láttam. Aztán kiderült, hogy ahol Dórival találkoztam, az volt a hamburgeres. Beszélgettünk és fura volt, mert nem jött a hamburger illat. Megkérdeztem barátnőmet, hogy a hamburgerek hol vannak? Rám nézett és mosolygott. Kiderült, hogy elfelejtettek megállni, mert annyira a váltásomra koncentráltak! Nagyon nevettünk, mert még tényleg meg is beszéltük, hogy kinek milyen legyen. Befutott a férje, leváltották egymást és őt is megkérdeztem, hogy hol a hamburger és aranyosan csak pislogott, hogy milyen hamburger. Szerencsére vagy sem, a váltóponton volt egy csomó büfé és végül ott vettük meg a hamburgert, ami csak arra volt, jó, hogy csillapítsa az éhségünket, merthogy finomnak nem volt finom. Miután barátnőm végzett, bementünk apukámhoz enni és fürdeni. A fürdés jól esett, a kaja kevésbé és  itt éreztem, hogy ez qrvára fog fájni a végére, mert a térdeim nagyon elkezdtek fájni. Át is adtam a vezetést, mert azt éreztem, hogy ez most itt nekem nem megy. Ami tőlem nagy szó, egyrészt a beismerés, hogy ezt el kell engednem, a másik a megengedés, hogy más vezessen! Siófokon összeértük egymást és együtt fagyiztunk meg a Debreceni Kampusz váltó ponton betapaszoltattam a lábaim. Valami orvosi szakszóval megállapították, hogy mindkét lábom be van állva, gondoltam magamban most ár legalább ők is tudják, hogy teljesen bolond vagyok. Aki tapaszolt megkérdezte, hol futom a következőt. Mondtam neki, hogy azt nem tudom, de 19:28-ra oda kell érjek. 😊 És így is lett. De előtte még megálltunk egy közös fotóra, ami a magunk módján nagyon vicces volt! Kiderült, hogy a harmadik szakaszomon egy picivel több emelkedő van mint eddig volt! Hurrá gondoltam, amúgy is szuperek a lábaim. Aztán visszaszívtam, mikor jött egy lejtő, ahol a fájós térdeimmel próbáltam lefelé futni, de nem nagyon ment. Akkor mondta, hogy inkább fel mint le! Túléltem, de azt már nem tudtam elképzelni, hogyan lesz a vége. Barátnőmnek volt még egy váltása az enyém előtt. Végig mondta, hogy adjak le, de egyrészt nem akartam senkit ezzel terhelni, másrészt meg akartam nézni, hol vannak a határaim. Az utolsó váltásom az UB utolsó két szakasza. Ezt futottam tavaly is, így pontosan tudtam mi vár rám. Bizony egy baromi hosszú, szemét emelkedő, ami olyan 1,5-2 km hosszú. Már a váltópontra úgy mentem, hogy azt se tudtam, hogy lesz ez. Szerintem csak a hajam nem fájt. És nem tudom, hol van az emberbe ilyenkor az erő, de ott van. Mert azon az emelkedőn én végig futottam. Aztán mikor jött a lejtő, akkor végig anyáztam és könnybe lábad a szemem, mert annyira fájt lefelé futni.  A szakasz utolsó felében, pedig kértem anyut és a nagyszüleimet, hogy segítsenek és húzzanak, toljanak be a célba. És akkor olyat éreztem, mint még soha. Olyan volt, mintha két-két kéz körbe fogta volna a térdeimet és a fájdalom enyhült. Aztán a cél előtti emelkedő volt a kegyes halál és mikor megláttam a csippantós embert elsírtam magam, annyira örültem. Egyrészt örültem, hogy vége, másrészt örültem, hogy meg tudtam csinálni!

És tudom, hülyén hangzik, hogy ennyit szenvedtem egy verseny miatt. Biztos adhattam is volna le, de így volt jó. Meg akartam csinálni magamért és a csapatért. Ezért a csapatért még egyszer bevállalnám és futnék többet is! De légyszi ne kelljen! 😊 Jövőre a tizedik lábunk is jönni fog! Ez a csapat csupa szív emberekből áll, akikkel nem találkozunk csak egy évben egyszer, de valahogy, valamiért összekovácsolódtunk és olyanok vagyunk mint a krumpistészta, a végére összeállunk. Hajrá UB, jövőre újra találkozunk

Tőlem nem megszokott témát érintek, pedig ez is én vagyok és ez is hozzám tartozik.

Nem olyan rég felfedeztem egy dudort a lágyék részemen. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy ez biztosan lágyéksérv. Mivel sosem voltam műtve, így nehezen, de rávettem magam, hogy elmenjek egy sebészhez. Ahol kiderült, hogy ez nem sérv, hanem endometriális ciszta. Meg is beszéltük a műtét időpontját. A diagnózistól viszont teljesen besokkolódtam, ami következtében másnap 39 fokos lázam lett és nem is múlt el 3 napig. Mikor lázasan feküdtem és erre az egészre gondoltam, valahogy valami hiányzott. Egyszerűen azt érzetem, hogy oké, ez most van, de ez a műtét a problémát nem fogja megoldani, maximum annyit, hogy ami van, azt kiveszik. De amiért kérdésre, hogy miért lett ez nekem, azt biztosan nem oldja meg. Így összeszedtem magam és azokhoz az eszközökhöz nyúlva, amiket ismerek és hiszek, elindultam egy másik úton is. Így lett, hogy teljesen tudattalanul sikerült összehoznom egy Rapét, spirituális válasz terápiát, család állítást és holisztikus természet gyógyászt kicsit több mint egy hét alatt. Ezen a héten a lelkem kicsit túlterheltem, de mindegyik hozzá tett a teljes kép meglátásához. Az mindegyik alkalommal kijött, hogy ez nem egy hagyományos ciszta. Ja, igen, még voltam radiológusnál is, aki teljesen le volt döbbenve, hogy ez nekem most ebben a korban, szülés után jött ki. De visszakanyarodva, jól éreztem, hogy ez nem az a hagyományos ciszta. Abban is biztos voltam, hogy nem rossz és ezt, több oldalról is megerősítést nyert. A különböző terápiák rávilágítottak, hogy bizony a nőiességem nagyon is sérült. Ráláttam fiatal kori önmagamra, amikor még tele voltam önbizalommal. Talán túl nagy is volt az önbizalmam, mert mint kiderült ezzel volt, akit nagyon is megbántottam. Minden egyes terápia egy-egy puzzle darabka volt és azt nem merem állítani, hogy már látom a teljes képet, de sokkal több mindent mint eddig valaha. A természetgyógyász megkérdezte, hogy vesztettem-e el babát, amire azt mondtam, hogy nem. Amiről tudok, hogy egy terhességem volt és ebből egy gyerekem is született. Majd azt mondta, hogy van itt egy lélek, egy kislány, aki szeretne leszületni hozzám és én lélekben meg is egyeztem vele. És ekkor jött meg az, hogy világ életemben két gyermeket szerettem volna, de mikor képben elképzeletem magam, mindig csak egy gyermeket láttam, egy fiút. És azért, mert nem lett második gyermekem mindig is lelkiismeret furdalásom volt! De azt gondoltam, hogy egy gyereket fel tudok nevelni egyedül, úgy, hogy egészséges lelkű legyen, de szerintem két egészséges lelkű gyerek felneveléshez, két ember kell. Persze, most, hogy ezt leírtam eszembe jutott ellenpélda is. 😊 De ez az én hitrendszerem. Ismerem magam és két dolgot tudok, az egyik, hogy teljesen bolond voltam, amikor várandós voltam, a másik pedig, hogy egyszerre csak egy felé tudok figyelni. És az, hogy Márkót jól neveljem, komoly feladat nekem és abszolút teljes figyelmet kíván. Visszanézve pontosan tudom, hogy kivel tudtam volna még gyereket vállalni. Emlékszem a napra, amikor lemondtam a második gyerek lehetőségéről. Aztán talán, lett volna még valaki, akivel talán el tudtam volna képzelni. Neki végül született két gyermeke. Azt mondta erre a természetgyógyász, hogy valamit nagyon meggyógyítottam benne. De ezek a férfiak már nagyon rég nincsenek az életemben. Nagyon. Azóta csak a vágy volt meg bennem, de megfelelő társ, partner nem jött hozzá. És mindig is azt mondtam, hogy én már több gyereket biztos, hogy nem. És ezt a ma is így gondolom. Idén leszek 45 éves, Márkó 13 lesz. Egyre nagyobb és nekem egyre több a szabadidőm. Vannak álmaim, amiket el szeretnék érni. A változó kor küszöbén vagyok és a testem már nem kívánja a második várandósságot, főleg azért, mert az már tényleg terhes lenne. De itt van ez a lélek, aki a lelkemben már megszületett. Itt van és érzem is a jelenlétét. Mutatom neki a világot, a világom. Erős és céltudatos. Fantasztikus lélek! De sajnos ezt az ígéretemet most nem fogom tudni teljesíteni. Bármennyire is a szívem szakad meg. Látom őt cserfes, két copfos, barna szemű kislánynak, ahogy a pici kezeivel az arcomat fogja. És látom őt felnőtt érett nőként, ahogy büszkén kihúzva magát lediplomázik. Látom őt, érzem őt, magamhoz ölelem és szépen lassan elengedem. Mert ez a ciszta ő, vagyis őt jelképezi. A meg nem született gyermekemet. Azt a gyermeket, aki a lelkemben született csak meg. És el kell engedjük egymást, hogy én meggyógyulhassak és hogy ő megfelelő szülőket találjon! És ha úgy van, úgyis találkozunk!

Nem tudom, hogy lesz-e műtét. Nem vagyok ellene, de azt is érzem, hogy előtte még a saját utamon kell végig menjek. Aztán majd kiderül, hogy fog-e kelleni. Ami biztos, hogy lélekgyermekemtől el kell hamarosan búcsúzzak. És ahogy ezeket a sorokat írtam még egy valamire rájöttem, hogy akkor fogom tudni őt elengedni és ő is akkor fog tudni tovább lépni, ha elnevezem őt. És, hogy ez a gondolat megérkezett úgy megérkezett a név is. Ez az a nevet 17 éves korom óta őrzöm magamban. Mindig is szerettem volna, ha lányomat így hívják. És ő nem más, mint Lili!

Vicces, mert mindig is azt gondoltam, hogy salsázni azok az egyedülállók mennek, akik kétségbe vannak esve és már csak ezt az egy lehetőséget látják, hogy párt találjanak. Aztán egy szép nyári napon elmentünk a Kobuciba.

Másfél évvel ezelőtt a Kobuciban volt salsa est és úgy gondoltuk, hogy mi bajunk lehet, menjünk le és nézzük meg. Aztán mikor odaértünk láttunk gyönyörűen táncoló párokat. Nem tűnt olyan nehéznek, így mikor felkértek örömmel mentem táncolni. Ám jött a felismerés, hogy ez bizony nem megy. Meg is beszéltük, hogy igen, egyikünk se gondolta volna, hogy ez ennyire nem fog menni nekünk. Zsuzsi annyira felhúzta magát, hogy még az éjszaka talált egy tánciskolát és megbeszéltük, hogy megnézzük. A legnagyobb kihívást az óra időpontja jelentette, mert este 8-kor kezdődött. Borzasztó nagy volt bennem az ellenállás, hogy én ezt nem tehetem meg, nem hagyhatom otthon ilyen késő este a gyerekemet egyedül. Viszonylag hosszas vívódás után viszont úgy döntöttem, ha van valami, amit ennyire szeretek, akkor igenis megadom magamnak és attól, hogy hetente 1x a gyerek pár órára egyedül marad, ettől még nem leszek rossz anya. Ez volt az első dolog, amire a salsa tanított.

Egész jó kis csapatunk lett, amit három férfi Sanyi, kis Peti, nagy Peti és három nő Zsuzsi, Vera és én alkottunk. Ez azért volt nagyon fontos, mert meg tudtuk beszélni, hogy melyik lépés nem megy és tudtunk gyakorolni is. Aztán egyszer az egyikük szájából elhangzott az a bizonyos mondat: Mi lenne, ha hagynád, hogy vezesselek? Hogy mi? Én? Hagyni, hogy vezessenek? Még csak nem is értettem. És akkor kezdődött egy igazi önismereti utazás. Átengedni a férfinak a vezetést! Fúh! Az elmúlt években megszoktam, hogy én vagyok és magamra számíthatok. És, hogy én irányítok. Én döntöm el mit együnk, hova menjünk, mikor menjünk. A gyerek melyik suliba járjon, mit vegyen fel. Mi jó neki. Milyen lámpánk legyen satöbbi, satöbbi, satöbbi! Erre azt mondja nekem egy férfi, hogy engedjem át a vezetést! Hát azt meg hogy kell? És onnantól kezdve nemcsak táncolni tanultam, de azt is, hogy hagyjam, hogy a férfi vezessen. Fél év! Fél évembe telt, mire teljesen el tudtam magam engedni, mire át tudtam engedni a vezetést. Tánc közben arra is rájöttem, hogy bár a csoportból mindenkivel azonos tudás szinten vagyok, mégsem tudok mindenkivel táncolni. Közben kis Peti megismerkedett egy kubai sráccal (tuti nem kubai) és elmentünk az ő órájára is! Hery két dologgal bővítette tudásunkat. Az egyik: Look at your partner! Vagyis nézz a partneredre! Ez is jó volt! A másik: Connection! Vagyis kapcsolat, de én kapcsolódásnak mondanám! És ez mennyire igaz! Talán ez a legfontosabb! Ahogy a párkapcsolatokban is! Fontos kapcsolódni a partnereddel, hogy aztán rá bízhasd magad! Ha nincs kapcsolódás, nincs tánc sem. Lehet valami totyorgás féleség, de tánc az nem. És fontos néha ránézni, hogy tudd mi is van benne. Ha elkalandozik, akkor vissza tudd hozni. Hogy lásd őt és a tekinteteiteken keresztül is tudjatok kapcsolódni. És amúgy a férfinak sem könnyű, mert ő találja ki, hogy mit táncoljunk. Sokszor azt tapasztalom, hogy a fiúk, azt hiszik, minél többször forgatják a lányokat, annál jobb a tánc. De én elszédülök a sok forgatásban. Én azt szeretem, mikor lazán szabadon, kapcsolódva tudunk táncolni! És ebben lehet forgatás is, de ne annyi, hogy utána ne tudjak újból kapcsolódni a másikhoz. Két ember szép együtt táncolása sokkal inkább az összhangon múlik, mint a sok forgatáson.

Három különböző típusú táncpartnert különböztetek meg. Az egyik, akivel tudok és szeretek is táncolni. A másik, akivel tudok, de nem szeretek. Vele nincs kapcsolódás, valamit táncolunk, de nem az igazi. És a harmadik típus, akivel egyáltalán nem tudok táncolni. Ma már addig jutottam, hogy nem szeretem, ha a férfit nekem kell vezetnem. Azért ez elég nagy változás nálam! Azt szoktam mondani, hogy azért járok táncolni, hogy arra 2 órára nő lehessek. Olyan nő, amilyen az életben is szeretnék lenni. Aki bízik annyira a partnerében, hogy átengedje neki a vezetést. Ehhez már „csak” a partner kell! Ilyen férfival, már nagyon rég találkoztam! Nagyon! Aki nem kihasználja, hogy ő vezet, hanem értékeli azt a bizalmat, amit azáltal adok neki, hogy átengedem a vezetést.

Sokat adott a salsa és minden alkalommal egyre többet ad. Most a díszítéseket gyakorlom, hogy mitől lesz egy mozdulat még nőiesebb! Juj! Ez nagyon komfortzónán kívüli érzés, de pont ezét nem hagyom abban. Hiszen a  tánc felemel, erőt ad, gyógyít, és közel visz a szívekhez.

A mai nap nagyon különleges, mert ma van a Boldogság Világnapja!

Tudtad Anyu, hogy van Boldogság Világnapja? Hát képzeld el én sem. Be kellett lépjek, ahhoz egy csoportba, hogy megtudjam. De mi is a Boldogság? Mintha valami távoli cél lenne, amit hajszolnunk kell. Fáradhatatlanul kutatunk, futunk az illúzió után, hátha majd egyszer szembe találjuk magunkat vele. De mi történik, ha végül nem olyan, mint amit elképzeltünk? Ha csalódunk? Azt hisszük, hogy a Boldogságot  kívülről érhetjük csak el. De mi lenne, ha felhagynánk a kereséssel és egyszerűen csak megélnénk a pillanatot? A boldogság paradoxona talán éppen ez: amikor felhagyunk a kereséssel, akkor találjuk meg. Amikor jól érzzük magunkat  a saját bőrünkben és ez az érzés kisugárzik belőlünk. Nem harsányan, nem feltűnően – csak csendben, tisztán. Fuh Anyu! Olyan jó lenne, ha itt lennél és ilyenekről is tudnánk beszélni! Mert ezekről sose beszéltünk. Hogy mikor voltál a legboldogabb az életedben? És én sem mondtam el, mikor voltam a legboldogabb. Mondjuk egy pillanatot nem is tudnék mondani, de nekem talán a legboldogabb vagy a legkülönlegesebb pillanatom veled, amikor ott voltál velem Márkó születésénél. Az, hogy három generáció egy pillanatra egyesült. Nekem ez maga a csoda és nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, a jó Istennek, hogy azt a pillanatot megoszthattam veled!

Amúgy Anyu! A mai nap nem is azért különleges, mert ma van a Boldogság Világnapja, hanem azért, mert ma van a születésnapod! Szerintem, aki a Boldogság Világnapján születik, az maga is boldogságot hoz mások életébe! És csak remélni tudom, hogy te magad is boldog voltál!

Édesanya! De kár, hogy nem ölelhetlek meg! Nagyon szeretlek! Nagyon Boldog 69. Születésnapot!

Ilyen még nem volt velem, hogy ne találjam a szavakat, de ezt is megéltem. Egy hónap kellett, hogy le tudjam írni a Berlin maratonon átélteket.

Még mindig nagyon sok minden kavarog bennem és nem akarom Ádámtól kezdeni. A rajt előtt 2 hétig úgy volt, hogy hárman utazunk, apukám, Márkó és én. Majd a rajt előtt két héttel apám jelezte, hogy nincs jól, így közösen megbeszéltük, hogy jobb, ha ő nem jön. Őszinte leszek, először nagyon rosszul esett, de gyorsan békét leletem ebben a helyzetben. Most először éreztem azt, hogy nem mozdíthat ki semmi ebből a nagyon nyugodt állapotból! Tudtam, ha kiborulok, az rá fog ülni a versenyre. Volt már ilyen mikor az első maratont futottam. Üzenetet kapni az extől, egy nappal a verseny előtt, aki akkor még nagyon sokat jelentett, nem volt a legjobb érzés. Hiába voltam felkészült fizikailag, ez lelkileg annyira megtört, hogy ennek az "apró" dolognak titulálom, hogy nem sikerült 4 óra 30 perc alá bevinnem azt a versenyt. Szóval tudtam milyen, mikor érzelmileg kibillen az ember ezért is találtam meg gyorsan ebben a helyzetben a békét. Megkérdeztem Márkót mi legyen, jön-e vagy menjek egyedül és egyértelműen azt mondta, hogy ő bizony jönni akar. És talán elsőre furcsának és felelőtlennek tűnhetek, hogy egy 12 éves gyereket egy idegen városban egyedül hagyok, amíg futok, de valahogy, valamiért éreztem a szívem legmélyén, hogy minden rendben lesz. És persze utaztunk már eleget ahhoz, hogy tudjam jól tájékozódik. Angolul jobban beszél mint én, szóval gondoltam nagy baj  nem lehet! Már az indulásunk is más volt. A verseny előtt egy nappal mentünk, talán ez volt az egyetlen hiba. Azzal a géppel repültünk, amelyik az olimpiai csapatot szállította. Mikor megláttam elsírtam magam. Majd mikor elindultunk a gép felé a felhők között átszűrődő fény olyan volt, mint egy égi áldás erre az utazásra! És tényleg az is volt. Berlin nem egy bonyolult város, nagyon könnyen megtaláltunk mindent. A maraton expo baromi jó volt, hatalmas, tele emberekkel. Már akkor felvettem a verseny lüktetését. Vettünk ezt azt, nyilván és megtaláltuk álmaink fülhallgatóját! Jó kis nyugis napunk volt és nem volt, de semmi és senki, aki kibillentett volna ebből az elképesztő nyugalomból. A verseny napján csak egyetlen dolog nem volt tiszta, hogy is jutok el pontosan a rajt zónámba, de nem kellett aggódnom, mert a metrón mindenki odament, így sodródtam a tömeggel! Az én rajtzónám az utolsó volt, próbáltam realista maradni az időmmel kapcsolatban. 54000 ember rajtoltatása nem kis feladat és nem semmi hangulata is van! Hiába voltam egyedül a rajtzónában, mégsem voltam egyedül, mert elképesztő embertömeg vett körül, akik kedvesek, türelmesek voltak és egy pillantásból tudtuk mit érez a másik, hiszen mind pont azért voltunk ott! Elfelejtettem az órámat összeszinkronizálni a telefonommal, amit gyorsan próbáltam pótolni, aminek az lett a következménye, hogy a telefonom 30%-ra lemerült még a rajt előtt. Általában zenével futok, viszont itt tudtam, hogy ez ma kimarad. És ez sem érdekelt egyáltalán. Teljes nyugalom volt rajtam. És 10 óra 40-kor végre elrajtoltunk. Gyorsan meghallgattam a Take That Greatest day című számát, majd ki is kapcsoltam a zenét. Mikor elfutottunk a Győzelmi oszlop mellett, hirtelen felülről láttam magunkat. Láttam, ahogy a tömeg fut az oszlop két oldalán! Hihetetlen érzés volt. Legelőször a 2 km-t jelző táblát láttam meg és meg voltam döbbenve, hogy mikor futottam el az egyes mellett. És ami még ennél is jobb volt a következő az a 10 km-t jelző tábla volt. Gondoltam is, hogy milyen szuper lenne, ha ez az érzés végig ilyen lenne! De persze nem volt! :) Nagyon jól ment a futás, de éreztem, hogy ez nem fog kitartani a végéig! Fránya vas hiány! A 16km tábla után már az összes táblát láttam. Fura ez a 16 km tábla, 7 éve Amszterdamban itt jött a fal. Most nem jött. Most csak innentől végig tudtam, hogy hányadik kilométernél járok. 26 kilométernél jött az érzés, hogy ez fájni fog a végére. És amúgy fájt is! Aminek örültem, hogy a vállam nem kezdett el fájni. Tudtam, ha az elkezd fájni, nagy baj van, mert az a fájdalom teljesen elviszi a fókuszom, de szerencsére vagy csak nagyon koncentráltam, de a vállam nem fájt egyáltalán. A frissítés, amit összeraktam nagyon jó volt. Annyiban módosult, hogy a műzli szeletek helyett, inkább banánt ettem a frissítő pontokon. De a zselék és az X-Ride (energizáló) időzítése a legjobb volt. Márkóval megbeszéltük, hogy 35 kilométernél t találkozunk, mert ez ott volt a szállásunk mellett. Hagytam neki hangüzenetet, hogy mit készítsen nekem elő. Nagyon ügyes volt, mert ott volt mindent előkészítve. Adtam neki egy puszit, elvettem amiket kértem és megbeszéltük, hogy a célban találkozunk. Majd futottam is tovább. Ott már éreztem, hogy most jön a fekete leves. Aztán 37-nél nyakon öntött! Fájt a puszta létezés is! Addig végig futottam, de ott belesétáltam. Kb fél kilométert sétáltam, amikor megbeszéltem magammal, hogy futva gyorsabb vagyok mint gyalog és bármennyire is lassan futok, de úgy mégis gyorsabb. Az utolsó pár kilométert Berlin utcáin kanyarogva tettük meg. Időnek a biztonságos 5 óra 15 percet adtam meg, de titkon reménykedtem, hogy 5 óra alá be tudom vinni. Valahol valamelyik utcában az 5 órás iramfutóhoz keveredtem és onnantól végig vele futottam. Majd rákanyarodtunk az utolsó egyenesre, aminek a végén a Brandenburgi kapu volt. Felnéztem és elsírtam magam. Mert ott voltam. Milliószor elképzeltem milyen lesz ez a pillanat és akkor ott átélni ezerszer jobb volt! Sírtam, futottam és csak az egy dolog járt a fejemben, hogy Megcsináltam! Berlinben attól is volt különleges futni, hogy végig szurkoltak a futóknak. A célban meg valami elképesztő volt! Emlékszem mikor átfutottam a Brandenburgi kapu alatt realizáltam, hogy ez bizony meglesz 5 órán belül! És meg is lett! 4 óra 59 perc 21 másodperc! Tökéletes időzítés! Imádtam! A verseny minden perce maga volt a csoda. És a legjobb dolog, ami történhetett, hogy a telefonom majdnem lemerült, mert így tényleg a versenyre tudtam koncentrálni. És jelen voltam, ahogy eddig talán soha az életben. A telefonom majdnem lemerült, mikor utoljára beszéltem Márkóval és mondtam neki. hogy jöjjön a Brandenburgi kapuhoz és keressen meg! A telefonom lemerült, de a gyerek megtalált! Nem elég, hogy lefutottam eddig életem legjobb maratonját, de még azzal is szembesültem, hogy lehet sok mindent nem, de talpra esettségre és önállóságra neveltem Márkót! Egyszerre voltam büszke magamra és rá! Na jó, rá talán jobban!

Ez a maraton minden szempontból más volt. Először nagyon jó formában voltam, de fejben nem voltam ott. Aztán másodjára nem is tudom, hogy futottam le, mert sehogy nem voltam igazán felkészülve. Viszont az a verseny vitt idén Berlinbe. Most talán készülhettem volna többet, viszont fejben nagyon ott voltam. Már a rajtnál érzi az ember, hogy ez milyen lesz. Én legalábbis mindig. És most elképesztő erőt éreztem mikor elindultam. Mondanám, hogy egyedül csináltam végig a felkészülést, de Zsuzsi és Norbi nélkül egészen biztosan más lett volna. És akinek a legtöbbet köszönhetek az a 12 éves gyerek, aki minden lelkiismeret furdalásomat enyhítette és mindig csak annyit mondott: Menj nyugodtan futni anya! Minden rendben lesz! Mondanám, hogy ez volt az utolsó maratonom, de egészen biztosan tudom, hogy van még bennem egy legalább, de lehet több is!

És végül, Berlin az a város, ahová egyáltalán nem vágytam, viszont szeptember 29-e után szívem egy darabját ott hagytam. És talán egyszer vissza is térek még.