Ez az Einstein tudott valamit. Mármint arra gondolok, amit az időről kutatott. Relativitás elmélet. Az idő és a tér relatív. Vagy valami ilyesmi. 

Az idő nagyon érdekes dolog. Van úgy, hogy egy óra úgy tűnik, mintha egyetlen perc lenne, máskor meg olyan, mintha sose akarna véget érni. Aztán van úgy, hogy az idő úgy tűnik, mintha megállt volna. De a legdurvább, mikor úgy érzed valahol megállt az idő és közben mégis halad. Hát én most valahol ott vagyok. Nekem az idő végérvényesen megállt január 6-én. De, inkább visszamennék január 5-re. Amikor még... De nem, inkább december 31-re, mikor anyuval még tudtam beszélgetni. Amikor azt mondta, ha jobban lenne, lemenne a rokonokhoz és elővenné az unokaöccsét, hogy legyen végre felnőtt... De nem, inkább 2021 márciusára, mikor beszöktünk az első CT-re. És próbáltunk viccesek lenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Csak anyunak volt kísérője akkor. De nem, inkább  2021 januárjába, amikor veszekedtem vele, mert vidékre akartak költözni. Veszekedni akarok vele. Azt akarom, hogy feljöjjön hozzám és azt mondja: Zsanettka, ezt fejezd be! Ilyet nem csinálhatsz! De nem, inkább vissza akarok menni az Ed Sheeran koncertre. Amikor a húgom hátul, én elől védtem anyut a tömegtől és láttam, hogy mennyire élvezi a koncertet. Magas sarkú papucsban! :) De nem, inkább visszamennék, mikor elmentünk együtt koktélozni fehér ruhában és azt mondta, hogy mindig is szeretett volna egy tetkót. Mi meg a húgommal néztünk rá kikerekedett szemekkel, hogy miiiii? Tetkó? És így lett anyunak 61 évesen tetkója, mert megígértem, hogy ha ennyire szeretné, akkor a következő születés napjára megkapja. Amúgy szeretett volna még tetkót. Még 3 pillangót, akik a gyerekeit szimbolizálják. És szeretett volna idén is spenótot ültetni. Meg hagymát és paradicsomot. Szeretett volna Balatonra is menni, de szeretett volna külföldre is utazni. És biztosan tudom, hogy szeretett volna ott lenni öcsém esküvőjén. És szeretett volna ott lenni Márkó ballagásán is. És még olyan sokszor szerette volna mondani, hogy: Gyere drágám, a mama mond neked valamit! Vagy, hogy mit főzzön neked a mama?

De ez már nem fog megtörténni. Mert anyu január 6-án este 8kor utoljára vett ebben a világban levegőt. És január 6-án este 8-kor az idő számomra végérvényesen megállt. Lényem egy része ott maradt. Nem azért, mert nem tudom elhinni, hogy nincs, mert tudom, hogy nem jön fel többet hozzám. És nem azért, mert nem tudom elengedni őt, mert elengedtem. Olyan nehéz volt, hogy picit bele is rokkantam. Az idő azért állt meg nekem, mert a lelkemnek mégis jobb, ha ott van. Mondanám, hogy anyu január 6-én este 8-kor meghalt, de nem igaz, mert lénye egy része itt él bennem és Márkóban és a tesóimban. Inkább azt mondom, hogy anyu január 6-án elhagyta földi testét és egy szabadabb világba költözött. Nagyon furcsa és megfoghatatlan érzés ez. Néha nagyon fáj. Néha meg nem. De minden nap hiányzik. És azt hiszem ez így is magad most már. 

Szóval fura dolog ez az idő. Néha megáll, miközben kegyetlenül halad tovább. Néha meg észre se vesszük, hogy van egyáltalán. Azt mondják, hogy idővel jobb lesz. Hogy majd az idő segít. Hát, nem tudom. Buddha szavai jutnak az eszembe: A legnagyobb hiba, amit elkövetünk, hogy azt hisszük van időnk. Az idő ingyen van, de megfizethetetlen. Nem tudod birtokolni, csak használni. Nem tudod megtartani, de el tudod tölteni. És ha egyszer elveszett, soha többé nem jön vissza.

Van ez az izé, amiről már régóta tervezek írni, de mindig csak kerülgettem. Kerülgettem, mert iszonyatosan fáj. És borzasztó nehéz ezzel együtt élni: beteg az anyukám.

Lehettem volna ennél drámaibb is, az is megállná a helyét, de azt hiszem ennyi így elég. Szóval anyu beteg. Rákos. Leírva még rosszabb mint kimondva. De az, rákos. Az a rosszabbik fajta. És itt most nem anyukám állapotot szeretném fejtegetni, hanem hogy én hogy élem meg ezt az egészet. Tudjátok milyen érzés, mikor valakinek a szíve megkövül? Megkövül, hogy így védje magát az érzelmi behatásoktól! Na ebben vagyok most. Teljesen tökéletesen érzelem mentesen tudok erről beszélni. Mintha azt mondanám, hogy elmentem a boltba és vettem 1 kiló almát. Vagy hogy tegnap vacsorára tésztát ettem. Közben belül egy iszonyatos skizofén állapotban vagyok. Egyrészről jól vagyok. Gyerek jól van, megy a suli, én is jól vagyok, nincs pasi, de kit érdekel. Nyugalomba vagyok, keresem az utam közben és úgy érzem jó irányba is haladok. De ott van az az érzés. Az a kib@szott felkavaró, qrvára fájó tehetetlen érzés, hogy BASSZA MEG! Az anyám 65 éves, qrvára élhetne még. Ott kéne lennie a húgom és az öcsém esküvőjén! Az unokája ballagásán! Mellettem kéne lennie, mikor sírok, hogy a kisfiam felnőtt és el kéne mondania, hogy neki milyen volt! Meg kéne nyugtatnia, hogy minden rendben lesz! De nem, mert az anyám rákos és azon imádkozunk, hogy karácsonykor még velünk legyen! HÁT TÉNYLEG BASSZA MEG! Egy éve még minden jó volt.Még januárban is. Még februárban is. Aztán jött a március és azóta egy álmok futás az életünk. Azóta annyi minden történt, hogy el sem hiszem, hogy 1 évbe ennyi minden belefér. Hozzáteszem, nagyon sokat tanultam belőle. A legfontosabb tanulás, hogy szerelemben és háborúban nincsenek szabályok. Ez most a háború része. Bárkit felhívok, ha esetleg segíthet és bárhová bemegyek, akkor is ha ez a hülye vírus van. Nyilván tiszteletben tartok mindenkit, de azt hiszem extra bőrt növesztettem az elmúlt időszakban. És nem érdekel. 

És tudjátok mi a legnagyobb ellenség? A telefon! Mert az megszólal. Bármikor. Sose gondoltam volna, hogy összerezzenek, ha mostohaapám hív. De összerezzenek, hogy mit fog mondani. Vagy ha a húgom ír. De a legkeményebb mikor az anyád hajnali 05:27-kor felhív. Na ott aztán tényleg mindenre gondolsz, pedig csak félre nyomta. Hogy miért van fent reggel fél 6kor? Mert nem tud aludni a fájdalomtól. Szóval a telefon kib@szott nagy ellenség lett és csak azért nem dobom ki a kukába, mert ezen kis készüléken keresztül képes vagyok egy csomó mindent elintézni neki. Persze magamnak is, jól van na! :) 

Ja igen és hogy mi a legnehezebb? Elfogadni az ő döntését és akaratát. Hogy nem fogad el semmi külső segítséget. Csak az orvost. Semmi táplálék kiegészítő, semmi alternatív gyógyászat, semmi táplálkozás. Semmi. Amit az orvos mond az szent és sérthetetlen. És ez nagyon nehéz. Főleg nekem, aki mindig az alternatív gyógyászatot keresi és alkalmazza, amíg csak lehet. 

És tudjátok mi a legnagyobb tanulság az egészben? Amikor megcsap a halál szele, rájössz, hogy semmi se számít. Úgy értem, hogy dolgoztam nagyon sokat az anyukámmal való kapcsolatomon. Sírtam miatta és voltam rá dühös is. De most ahogy ránézek csak az van bennem, hogy mindegy mi történt. Ő az anyukám. Azt tette, amit ő akkor a legjobbnak ítélt. Ezt tudom és érzem. És nekem mostantól kezdve nincs más dolgom, mint szeretni őt! Úgy ahogy van. Addig, amíg csak tudom...

Ha most itt valaki valami szaftos sztorit vár, hogy éppen milyen pasi ügyem van, csalódást kell okozzak, mert jelen pillanatban semmilyen. Tényleg semmi. Zéró. És pont erről gondoltam, hogy írok.

Hát igen, az utóbbi két nem túl jól sikerült kapcsolatom után valahogy ez az ismerkedés dolog nem annyira megy. Na jó, három félresikerült kapcsolat után. De az utolsó nem is volt az, igazából. Mindegy. Mondjuk az jó kérdés, hogy én mikortól veszek egy ismerkedést kapcsolatnak. Na, de a lényeg, hogy többé kevésbé jól vagyok egyedül. Aztán néha jön egy geller, hogy azért mégis dejóvóna végre megismerkedni egy férfival, akivel lehet beszélgetni, futni, moziba menni, jókat enni, nevetni stb. Na ilyenkor szokott előfordulni, hogy rátévedek valamelyik társkeresőre. Azért társkereső, mert kevés emberrel érintkezem és amúgy meg ugyan azokkal, szóval társkereső. És hát na! Fúh! De komolyan. Hölgyeim, a helyzet rendkívül elkeserítő. Ezek az applikációk úgy vannak beállítva, hogy mikor elkezded használni egy csomó jó pasit dob fel . Komolyan. És egy rövid ideig még el is hiszed, hogy te itt és most találkozni fogsz vagy álmaid pasijával vagy egy jóképű potenciális jelölttel. De tuti, hogy ezek a profilok mind kamuk vaaaagy baromira nem akarnak egy 41 éves nővel ismerkedni. Én jómagam a 35 - 50 közötti korosztályt szoktam beállítani, de , de , de hát naaaaaa! Uraim! Tényleg? Nem tudom mi történt a férfiakkal 35 év felett! És tisztelet a kivételnek (kevesen vannak), de Uraim, mikor ment ki a divatból az ápoltság? Mikor ment ki a divatból a sportosság? A kozmetikus nem csak pattanásokat nyomkod, de ápolja is a bőrt! És a stílus! Nem kell a mai divat szerint öltözni, de barna kockás ing???? Halas fotó? Sörhas? Tudom, hogy sokak szerint ez tekintély, de neeeem az! Tényleg nem. Aztán akiket végül megnézek mind 35 év alattiak. De könyörgöm mit csinálok egy 35 évnél fiatalabb férfival? Tudom mit lehet, próbáltam, de ma már baromira nem arra vágyom. Szóval, akkor hogy is van ez? A 35 évnél fiatalabbak túl fiatalok, a 35 évnél idősebbek, meg... Uraim! Miért engedtétek el magatokat? Egy nő legyen ápolt, rendezett, de ti (tisztelet és nagy tisztelet a kivételnek) a külsőtökkel sem foglalkoztok, a belsőtökről meg nem is tudtok! Szóval azt hiszem jó nagy sz@rban vagyok / vagyunk. És jó, hogy az utolsó 3 ismerkedésemet felhoztam az elején, mert ha ezek végig nézem, még csak azt se mondanám, hogy fuh, de fene mód válogatós vagyok. Az egyikük 48, pocakos, kopaszodó volt. És hiába gondoltam, hogy nem fog zavarni, de igen zavart. A másik 30-as ifjú titán. Hiába gondoltam, hogy ebből komoly kapcsolat lehet, nem lett. Mindig csak a futás! Ugye! Az utolsó, meg 46 éves picit nagyobb darab, de jó az illata. Na ő nem érezte. Szerintem meg vagy fogalma sem volt, hogy mit akart vagy volt valaki más, mindegy is. És volt köztük társkeresőről megismert férfi és volt, aki nem. 

Hát ez van most pasi fronton. Általában 1-2 napig vagyok fent ezeken az oldalakon, mert annyira szomorú a helyzet, hogy inkább törlöm az egészet. És ilyenkor jövök rá, hogy jóvanezígy. Nagyon is. Mármint, hogy nincs mellettem partner. És tudom, hogy béna a külsőségekről beszélni, de egy társkereső felületen csak fotók vannak elsőre. Ott nincs egy jól irányzott: Szia, mi a helyzet? Ott csak fotó van. És az alapján a 10 másodperc alapján dönt az ember, míg a fotókat végig nézi. 

Szóval egyenlőre maradok szingli. És jó is ez így. Majd ha úgy van, akkor jönni fog ő. Pont időben. Ezt biztosan tudom, De addig még lehet, hogy egy párszor még rátévedek ezekre a csoda oldalakra. Vagy nem! Majd meglátjuk! :)

A válás óta futok. Hol többet, hol kevesebbet, de a futás az életem része. Amúgy nem szeretek futni, viszont a futás az egyetlen sport, ami kihoz a hétköznapokból és saját személyes sikereimet élhetem meg benne.

És amikor nagyon sokat futottam, megígértem a legjobb barátnőmnek, ha egyszer félmaratont szeretne futni, akkor lefutom vele. Sose tegyél olyan ígéretet, amiről nem tudod, mikor kell állnod a szavad. Merthogy, amikor megígértem akkor nagyon sok kilométert futottam hetente, most viszont annál kevesebbet. Most nem tölt annyira a futás, így megmaradt heti pár alkalommal 1-1 laza kocogás. Aztán nyár elején barátnőm közölte, hogy lehet lefutná a Wizz Air félmaratont. Mondtam jó ötlet. Mire, ő, akkor jössz velem? Ahaaaa! Hát peeeersze! Osztottam szoroztam és arra jöttem rá, hogy ha nem kell gyors tempót futnom, akkor akár még össze is jöhet. Telt az idő, sokat nem is beszéltünk róla. Bizonytalan volt, hogy egyáltalán meg tudná-e csinálni, van-e értelme és persze volt aki azt mondta neki, ha nem érzi ne csinálja, mert akkor rossz élmény lesz neki. Szerintem fejben nagyon nehéz erre felkészülni, hiszen olyan dolgot akart csinálni, amit előtte még soha. Mondtam is neki, hogy rossz élmény ide vagy oda, egy biztos, mikor áthaladsz a célom az piszok jó érzés. Az augusztus nagyjából így telt, hogy menjünk, ne menjünk. Vicces, mert augusztus végén volt a verseny. Aztán huszadika után lett meg a döntés: menjünk. Utolsó pillanatban sikerült is neveznünk. Őszinte leszek, ahogy közeledett a verseny napja, én egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon ÉN képes leszek-e végig futni. Ezt persze neki nem mondtam, mert nem akartam, hogy még azon is aggódjon, hogy a kísérője milyen lelki dolgokkal küzd ezzel kapcsolatban. Aztán a verseny előtti vasárnap elmentem futni. Néztem a tempót és arra jutottam, hogy hát ez azért menni fog. Igazából úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Versenyt még nem adtam fel, viszont ilyen keveset edzéssel is rég álltam rajthoz. Majd, amit hoz az élet. Hát az élet fura rendezvény szervező. Nem sokan tudják, de anyukám beteg. És ha azt mondom kemóra jár, akkor azért mindenki tudja, hogy mi is ez. Anyu betegségéről majd később, előre csak annyit, hogy sok minden történt ezen a nyáron. Anyu pénteken feküdt be a következő kezelésére. Megvolt a terv, hogy a gyerek a húgommal lesz szombaton és én így tudok pihenni és nyugodtan készülni a versenyre. De az élet nem így gondolta. Anyunak (aki nemrég csípő protézist kapott) szombaton egy rossz mozdulattól kiugrott a csípője. Ez mindent borított. Este 10-ig bent voltunk vele a kórházban, felváltva a testvéreimmel. 10-kor mondtam, hogy nekem el kell mennem, nemcsak a futás miatt, addigra ez érdekelt a legkevésbé, hanem mert a gyereket is le kellett fektetni aludni. Gyors tanakodás után kész volt az új terv: az öcsém marad és megvárja míg anyut átviszik a Balesetibe, én meg a húgommal és a gyerekkel ki anyuékhoz összeszedni a húgom cuccait és  a macskáját és egy időre beköltöznek hozzám. Éjfél volt mire hazaértünk. Én kettőre kerültem ágyba. 2:15-kor még hívott az öcsém, hogy nem találja anyu gyógyszereit és ez után sikerült nagy nehezen elaludnom. Mikor 6-kor csörgött az óra, fordult meg a fejemben először, hogy nem megyek. Se nem vagyok edzett, se nem vagyok kipihent, ebből semmi jó nem sülhet ki. Mivel futó ruhában feküdtem le (hogy reggel ne kelljen átöltözni), így magamra néztem és úgy voltam vele, mint korábban, lesz ami lesz. A versenyre időben kiértem. Barátnőmmel beálltunk jó előre. És rajt. Órát bekapcsoltam és azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor fejben összeállt, hogy ez most nem az én versenyem, de ha megcsinálom, akkor azzal talán az anyukámnak is erőt tudok adni. Az eleje picit gyors volt, de mondtam is barátnőmnek, hogy nem baj, ezt maximum addig csináljuk míg ki nem futja magát a mezőny a rajtból. Szépen vissza is vettünk. Barátnőmnek tilos volt az órájára nézni (nyilván csalt), mondtam neki korábban, hogy nyugodjon meg azért vagyok ott, hogy én felügyeljem a tempót. És azt is, hogy ő éppen hogy van futás közben. Az ő dolga csak a futás és hogy élvezze. Tudtam mikor jött nála az első mély pont. Mikor meglátta, hogy a mezőny nagy része, már visszafelé fut. Kicsit korai volt , mert még csak a 8. kilométernél jártunk. Mondtam neki, hogy nem baj, nem az első hely volt a célunk. A célunk annyi, hogy 3 órán belül beérjünk a záró busz előtt. És, hogy megcsináljuk. Aztán amire nem számítottam, a 12-ik kilométernél elkezdett fájni mindkét térdem. Nagyon szeretem ezt a futócipőt, de ennyit még nem futottam benne és azt hiszem nem is fogok. Nem erre találták ki. És ez a fájdalom kitartott a végéig. Aztán barátnőmnek jött a második holt pont, de ezen is szerencsésen túl jutottunk. Majd jött a lélekölő monoton hosszú egyenes szakasz a rakparton. Tüdővel bírtam, de a lábaim lassan kezdték feladni. Minek fut valaki ennyit, ha előtte csak 5 kilométereket futott. Ugye! Aztán jött a 18-as kilométer és akkor úgy éreztem, hogy ennyi, megállok. Befejeztem. Úgy fájtak a térdeim, mint még sose. Belesétáltam. Aztán anyura gondoltam. És arra, hogy nem adhatom fel, mert ő sem adhatja fel. És ha tovább megyek és megcsinálom, akkor azt mutatom neki, hogy mindegy mennyire fáj, de bármit meg lehet csinálni! Na ez vezetett végig az utolsó 3 kilométeren. És barátnőm nagyon ügyes volt, mert az utolsó 1 kilométert nagyon megtoltuk. Láttam, hogy nehezen megy neki a vége, de azt is tudtam, hogy menni fog. És 2 óra 51 perccel célba értünk. Simán 3 óra alatt, bőven a záró busz előtt. Mikor átfutottunk a célon, barátnőm átölelt és majdnem elsírta magát. Lehet el is sírta. Abban az ölelésben benne volt minden. 27 év barátság, sok hülyeség, buli, nem beszélés, újra egymásra találás és az hogy bármi is van, mi itt vagyunk egymásnak és persze 21,1, kilométer. Pont így! És, ahogy az érmemet nézegettem még egy dolog jutott eszembe: Anyu, megcsináltam! Menni fog neked is! Aztán még egy, a gyerek, hogy soha nem adjuk fel! Soha!

Hát ilyen volt az én legutóbbi félmaratonom. Tele meglepetésekkel. Tele érzelemmel. És valóban, az időt tekintve életem leghosszabb félmaratonja volt, de ez a 2 óra 51 perc életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Nagyon jó volt barátnőmet végig kísérni lépésről, lépésre az álmai felé. Nagyon jó volt a mély pontokról felállni és katartikus élmény volt célba érni. Szívem tele hálával! Azt hiszem, mikor mi megismerkedtünk talán volt egy elképzelésünk, az élethosszig tartó barátságról Talán álmodtunk is róla. A legjobb, hogy most ezt az álmot éljük. És nagyon sok minden van még előttünk. Például futás is. Egészen pontosan 1 hónap múlva! :)

Barátnőm már jó ideje bombáz ezzel, hogy át kell keretezni magunkat. Őszinte leszek, nem nagyon értettem, mit is akar mondani ezzel. Aztán a mai beszélgetésben, mint a jelzőfény az éjszakában, hirtelen megvilágosodtam.

A válás után 6 évvel, még mindig egyedül. Azt nem mondom, hogy 6 éve nem volt senkim, sőt. De nyilván sikeres párkapcsolatot nem tudhatok magam mellett. Nyilván, mert akkor most nem írnék róla. Az elmúlt hat évben aztán volt minden, már, ami a párkapcsolatot illeti. Voltam szerelmes, volt csupán érdek és ezt értse mindenki jól, mert nem az anyagiak volt az érdek, hanem, khm, a futás. Nevezzük futásnak. :) Ismerkedtem velem egy korúval, ismerkedtem picit idősebbel, ismerkedtem jóval idősebbel és fiatallal, szemtelenül fiatallal. Volt, hogy én szakítottam, volt hogy nem De olyan szituációba, mint legutóbb keveredtem, még nem volt ezelőtt. Az egyik nap még szép vagyok és várlak haza, aztán mikor már itthon voltam felhívott, hogy ez neki nem fog menni. Nem érzi AZT. De mit? Néhány találkozás után, amik szerintem igazán jók voltak, nem tudom mit nem lehet érezni. Részemről sem ez volt a nagy szerelem, de végre örültem, hogy nem egy tínédzserlámúr, hanem egy felnőtt érett kapcsolat van kibontakozóban. De mégse. Mert AZT nem érezte! Barátnőimet bevonva próbáltam eme dolgot megfejteni, egyikük azt mondta, hogy gyenge kifogást mondott és hogy van e mögött valami más, a másikuk meg azt, hogy higgyem el neki, amit mond, hogy nem érezte AZT (még egyszer, az egyik nap még szép vagyok és várlak haza, a másik nap meg nem érzi). Nem túl hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy na ezt tuti nem fogom tudni megfejteni és azt hiszem nem is kell, de mégis beakadt. Amikor barátnőmmel beszéltem erről ,mondtam neki, hogy egyszerűen nem tudom ezt a dolgot értelmezni. Mire ő megkérdezte: Mi az érzés ezzel kapcsolatban?

És akkor jött a fény. Mint egy üstökös száguldott végig gondoltaim egén. A válaszom a következő volt: Hogy elhagyható vagyok! Ez az én keretem. Miért várom el a férfiaktól, hogy mellettem maradjanak, mikor magam is azt hiszem el magamról, hogy elhagyható vagyok. Hiszen ezt tette az apám is, persze később megbánta és azóta is lassan haladva építjük a kapcsolatunkat, de így indult. Ezt tette életem első szerelme, a volt férjemről nem is beszélve. Majd a válás után Mr Flatwhite, Mr Grey, Mr Cycle és most ő Mr Chanel Sport. Igen, elhagyható vagyok. Ezzel a kerettel éltem életem elmúlt 41 évét. Annyira bennem van, hogy érzem a sejtjeimben. Na ezt a keretet akarom megváltoztatni. Barátnőm egyből megkérdezte, hogy akkor, hogyan tudnám ezt átmódosítani, felülírni magamban. A kérdés jó, mert ha valami ennyire a lényed része, hogyan lehet megváltoztatni. Régen, mikor azon gyötörtem magam, hogy jó anya vagyok-e vagy sem, hogy jó nő vagyok-e vagy sem rájöttem, hogy felesleges jelzővel illetni magam, mert anya és nő vagyok, hogy éppen milyen és kinek az már egy más kérdés, de ezzel nem szabad nap mint nap kínozni magam. Viszont most ha leveszem a jelzőt akkor csak a VAGYOK marad, így úgy érzem kivételt kell tennem és nem jelzőt, hanem keretet kell cserélnem. 

Sokat elmélkedtem ma ezen. Hogy milyen legyen az új keretem. Még nincs meg. Csupán egyetlen része: szerethető vagyok. De ennyi nem lesz elég. Addig is ezt mantrázom magamban. Szerethető vagyok. Szerintem kezdésnek nem rossz. Neked mi a véleményed? És neked vajon mi a kereted?

A Tik-Tok az új őrület. Facebook, Instagram már a múlt. Bár ezt lehet csak azért mondom, mert 1 hónapja nem voltam fent egyik oldalon sem. 

Szóval Tik-Tok. Ahogy magamban megfogalmaztam ez a közösségi média a kifejezés új formája. Videók vicces élethelyzetekről, dalok, életképek, sorsok. Én is raktam fel pár videót, de csak olyanokat, amelyek valamilyen úton módon megszólítottak. Este az egyik ismerősöm felrakott egy videót, amelyben azt kérdezte: Hol volt az első romantikus randid? Egyből eszembe jutott. 19 éves voltam és nagyon szerelmes. A fiúval egy átbulizott éjszaka után felsétáltunk a Szabadság szoborhoz. Mikor a szobor elé értünk, ő rám nézett és azt kérte, hogy csukjam be a szemem. Becsuktam. Ő odavezetett a korláthoz, átölelt és azt kérte, hogy nyissam ki a szemem. Kinyitottam. Budapest gyönyörű esti fényeiben tárult elénk. Ott voltunk az egész város felett, bár én úgy éreztem, hogy a világ felett állunk. Ha becsukom a szemem, még ma is látom. Fiatal voltam és szerelmes. Azt hittem örökké tart.

A pillanat örökké is tart, mert mai napig emlékszem rá. Persze a kapcsolatnak néhány hónap múlva vége lett. És azóta eltelt 21 év. Mégis mikor ma ez a kérdés szembe jött velem ez jutott eszembe. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ezen kívül milyen romantikus pillanatot tudok felidézni. Megfagyott emlékeim között kutatva rájöttem, hogy ezen kívül, igazán romantikus pillanatra nem is emlékszem az életemből. Pedig túl vagyok egy házasságon és a válás óta is volt néhány kapcsolatom. Emlékszem a fiúra, aki messziről jött, hogy megkeressen és a nevem és a városon kívül, ahol laktam, nem tudott rólam semmit. És megtalált. De ő nem tetszett. Emlékszem, mikor a futóversenyen megjelent, de akkor már szakítottunk. Emlékszem, mikor egy másik futóversenyre mentem külföldre és a reptéren meglepett, de ez a kapcsolat nem volt tiszta. Emlékszem az autón hagyott rózsákra, de ezeket mind 1-1 vita után kaptam. Igen. Emlékszem ilyenekre. De olyanra, ahol "DE" nélkül lett volna ott a romantika, csak ez az egy jut az eszembe. Mondhatnám azt, hogy szomorú, de nem teszem, mert nagyon boldog vagyok, hogy egy ilyen csodás pillanatot átéltem. Viszont egy kérdés nem hagy nyugodni. Mikor hagytam fel a romantikával? Mikor döntöttem úgy, hogy ez nem fontos? Miért fogadtam el, hogy ha férfinak nem számít, akkor nekem se fog? Őszintén nem tudom. A munka, karrier, párkapcsolat, gyerek, háztartás, válás, újraönmagamratalálás, új kapcsolat és még sorolhatnám mellett, valahogy ez háttérbe szorult. Valahogy eltűnt a fontos dolgok közül. Pedig fontos. Nagyon is az.

Hálás vagyok ezért a videóért. Mert valami fontosat hozott fel bennem. Olyat, amiről azt hittem, hogy nem is számít. Pedig számít, ott van.  És már csak egyetlen kérdésem van bennem: Neked, aki ezeket a sorokat olvassa hol volt az legutóbbi romantikus randid? :)